logo

XXVIII Novembris AD

Mediterrán növénykultúra

A mediterrán mezőgazdaság egyfajta polikultúra, amely a gabonafélék (elsősorban búza és árpa), olajbogyó, szőlő művelésén (és gyakran köztestermesztésén) alapszik, de fontos szerepet kapnak a hüvelyesek (disznóbab, csicseriborsó, lencse stb.) is, amelyek a fehérjék kiegyensúlyozott keverékét nyújtják az étrendben. A kultúrnövényeknek ez a kombinációja a nyugati Mediterráneumban csak a Kr. e. 1. évezredben terjedt el.
Columella, illetve az idősebb Plinius a korábbi szakirodalom tanulmányozása során megfigyelték, hogy az olaj- és szőlőültetvények földrajzi elterjedése a Kr. u. 1. századra ugrásszerűen megnőtt. Plinius összevetette Fenestella állítását - miszerint Tarquinius Priscus uralma idején Észak-Afrikában, Spanyolországban illetve Italiában nem termesztettek olajfát - saját korával, amikor is nem csupán ezeken a vidékeken, de néhol jóval beljebb a szárazföldi területeken is voltak olajfaültetvények (Colum I. 1.4-5; Plin. NH XV. 1.1).

Az irodalmi forrásokból következetes képet kapunk arra vonatkozóan, hogy a Nyugat-Mediterráneumban a görög és föníciai kereskedelemnek és kolonizálásnak köszönhetően terjedt el az olaj- és szőlőművelés a Kr. e. 800-tól kezdve. A gabonafélék, olaj és szőlő polikultúrája tehát a korai vaskor innovációja volt a Nyugat- Mediterráneumban (Saliares 1991: 29-34).
Elterjedése kétségkívül általánosan hozzájárulta mezőgazdasági termelés fejlődéséhez, megkönnyítette a populáció növekedését, valamint a kereskedelmet is fellendítette azáltal, hogy megnövekedtek az alapvető mezőgazdasági termékek cseréjének a lehetőségei a többletet termelő és a hiányt szenvedő vidékek között, amely különbséget a csapadéknak a mediterrán éghajlatú vidékek közötti változatos eloszlása eredményezte (Garnsey 1988). Később az ókor folyamán ez a piac lehetővé tette a specializálódott olajtermelés további elterjedését az észak-afrikai Tripolitaniában, illetve Észak-Szíriában (Mattingly 1993).




Grüll Tibor
egyetemi docens (PTE BTKTTI Ókortörténeti Tanszék)