logo

XXVII Novembris AD

Keleti vallások Nyugaton

„Létezik-e mediterrán vallás?” tette fel a kérdést Greg Woolf egyik tanulmányában. A válasz természetesen negatív. Olyan „pánmediterrán”-nak tekintett vallási jelenségek, mint a hegycsúcsszentélyek, a forráskultusz, a szent ligetek, szent barlangok és sírok tisztelete nem korlátozódik a Földközi-tenger térségére. Woolf szerint „a [római] birodalom társadalmi heterogenitása sokkal fontosabb kontextust nyújt a kultuszok elterjedésének megértéséhez, mint az ökológiai központú mediterranizmus”.
A mediterrán térség előnye a konnektivitás, az „összekapcsoltság”, Fernand Braudel gnómáját idézve: „a Medierráneum: csere”. Ezt a kapcsolati hálót azonban a Római Birodalomnak sikerült megteremtenie olyan kereskedelmi útvonalak kialakításával, amelyeken az árucikkek mellett szellemi termékek is utaztak és gazdát cseréltek.
Némely „dinamikus kultusz” egyértelműen a tengeri útvonalakat, és természetesen az ezeken járó hajósokat felhasználva terjedt el a mediterrán világban; mások megmaradtak helyi jellegű kultuszoknak, de sok zarándokot vonzottak a római világ minden részéből; megint mások egyértelműen a hadseregbe sorozott különféle népelemek ide-oda vándorlásának köszönhették elterjedésüket (ezekkel jelen tanulmányunkban nem foglalkozunk), és több olyan kultusz is létezett, amit szülőhelyükről messzire telepedett „diaszpórákban” gyakoroltak különféle vallási közösségek.


Hajózó istenek

A görögök az egész Földközi-tenger medencéjét alaposan „megfertőzték” saját kultúrájukkal a gyarmatosítás és a római hódítás között eltelt több mint fél évezredben (Kr. e. 8-2. század), de különösen a hellenizmus időszakában. Vallási és kulturális téren a rómaiaknak komolyan kellett számolniuk a hellenizmus meggyökerezésével, ami nem esett nehezükre, hiszen a Kr. e. 3. századtól ők is el és befogadták a hellén kulturális koinét, elsősorban „rokonsági alapon”. (Nota bene, a rómaiak trójai eredetének legendáját is hellénisztikus kori görög szerzők dolgozták ki.) A pontosi Hérakleidés Rómát egyszerűen csak „görög város”-ként aposztrofálta (Plutarhos, Cam. 22.2).

Az első idegen istenség, aki hajón érkezett Rómába, Asklépios /Aesculapius volt. Egy járvány miatt a Sibylla-könyvek tanácsára Kr. e. 293-ban a rómaiak követséget küldtek Epidaurosba, hogy hozzák el onnan a gyógyítás görög istenének szobrát. A küldöttség 291-ben tért vissza, de szobor helyett egy kígyót hozott magával Epidaurosból, amely Rómába érkezve elhagyta a hajót, és a Tiberis szigetére úszott (Livius X. 47; Valerius Maximus I. 8. 2; Ovidius, Met. XV 736-741).
Bár létezik olyan tradíció is, amely szerint az istenségnek előbb extra urbem [a városfalakon kívül] építettek szentélyt (Plinius, Természetrajz XXIX. 16), s az csak ezt követően vette birtokba a szigetet, az insula Tiberinát teljes egészében Aesculapiusnak szentelték.

A templomot a köztársaság korának vége felé restaurálták talán a pons Fabricius építésekor Kr. e. 62-ben -, és a császárkorban is felújították, valószínűleg Antoninus Pius uralkodása idején. Az Aesculapius-szentély nem maradt fenn, néhány töredékét a Basilica di San Bartolomeo allIsola épülete őrzi, amelynek közelében számos votív felirat is előkerült (CIL VI 7-20; 30842-30846; IG XIV 966).
Az insula Tiberinát a gyakori áradások ellen fallal vették körül. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a szigetet évszázadokon át hajóként ábrázolták a művészek és kartográfusok, bár egy falba vésett hajóábrázolás (Aesculapiusszal és az elmaradhatatlan kígyóval a hajóorron) in situ ma is látható a pons Fabricius mellett. A kutatók szerint ez a dombormű adhatott tápot annak a legendának is, hogy Aesculapius kígyóját egy római hadihajó szállította át Epidaurosból Rómába.
A „sziget-hajó” (vagy „hajó-sziget”) ábrázolásnak az is részét képezte, hogy annak árbocrúdjául egy egyiptomi obeliszket tettek meg, amely állítólag a sziget közepén állt, s amelynek töredékei szintén a Szent Bertalan-templomban maradtak fenn. Ezt az elképzelést azonban egyelőre sem ókori irodalmi források, sem régészeti feltárások nem támasztják alá.

A második pun háború befejezése előtt a rómaiak azt a kijelentést találták a Sibylla-jóskönyvekben, hogy akkor fogják a pun hadakat országuk földjéről elűzni, ha áthozzák a kis-ázsiai Pessinusból az „idai istenanya” (más néven Magna Mater Cybele) szobrát, pontosabban azt a meteoritkövet, amely a szobrot helyettesítette. A kijelentést a delphoi jósda is megerősítette. Livius elbeszélése szerint a rómaiak I. Attalos pergamoni király segédletével megszerezték a követ, s azt hajón átszállították Rómába.
A navigium Terrae Matris Kr. e. 204-ben történt: két évvel később véget értek a hannibali háborúk. A phrygiai istenanya kultusza azonban sértette az ősök szokásaihoz ragaszkodó rómaiakat, ezért Kybelé papságából egyszer s mindenkorra kizárták a római polgárokat (Dion. Halik. II. 19. 4-5).
Az istennő hivatalos neve „az istenek nagy idai anyja” (mater deum magna Idaea) lett. Aeneas phryg eredetét és a pessinusi istennő szobrának történetét még a Kr. u. 3. század elején is elevenen őrizte a rómaiak emlékezete (vö. Héród. I. 11. 3).

Egy másik hajózó istennő aki szintén szoros kapcsolatban áll Róma mitikus múltjával Aphrodité/Venus. A „habokból született” istenasszonyt sokfelé tisztelték a római világban. A 90-es évek közepén Ammaedarában (Haidra, Tunézia), 160 mérföldre Karthágótól délnyugatra felfedeztek egy gazdag 4. századi római villát, amelyben egy szimbolikus ábrákból álló „térkép”-mozaik volt található.
A térképen feliratokkal jelölték meg a következő helyeket, amelyek vagy szigetek, vagy tengerparton fekvő városok: Knidos, Ciprus, Idalion, Paphos, Kythéra, Eryx, Knóssos, Egusa, Naxos, Rhodos, Skyros, Lémnos. Mondanunk sem kell: valamennyi helynek köze van Aphrodité mítoszához, illetve az istennő kultuszában játszott jelentős szerepet. (Aphrodisias azért maradhatott le a térképről, mert nem tengerparti fekvésű?) A kutatók szerint ez nem valódi térkép, hanem egy navigium Veneris (Venus hajózása)-ábrázolás, amihez hasonlót találtak a mauretániai Volubilisben is.

Az „ezernevű Isist” Pelagia néven szintén a tengerek istennőjeként tisztelték, s aretalógiáiban úgy ünnepelték, mint aki képes a hullámokat is lecsillapítani. A hajózási idény kezdetét március 5-én a Ploiaphesia-ünnep (navigium Isidis) jelentette. A korinthosi Kenchreai kikötőjében zajló szertartást Apuleius írta le részletesen (Az aranyszamár XI. 16).
A Sarapisés Isis-kultusz gyors elterjedését a Mediterráneumban elősegítette, hogy mindkettő eleve rendelkezett az univerzalitás bizonyos jegyeivel. Ez a kettősség (az őshonos egyiptomi jelleg és az univerzalizmus) jelenik meg az Isis-aretalógiákban is, amelyek irodalmi formában, papiruszokon és feliratokon is ránk maradtak.


Istenek, akikhez hajóznak

Az arab közmondás jól kifejezi a tengeri utak kettősségét: hem zijaret, hem tifaret, azaz „részben zarándoklat, részben kereskedelem”. De nemcsak a kereskedelemre igaz ez a mondás. A római kori Mediterráneumban kulturális fesztiválok és sportversenyek százai, ha nem ezrei zajlottak évente. Az ezekre utazók egyben vallási aktust is végrehajtottak, mivel valamennyi ilyen eseményt a helyi istenségek tiszteletére szenteltek. Ezek a versenyek az egyes régiók, városok közti rivalizálást erősítették, és egyfajta hierarchiát is kialakítottak közöttük.

A theóris általánosan használt kifejezés az attikai görögben a szent hajóra, amely egy szent küldöttséget szállít valamely szentélybe. Érdekes, hogy a gyógyító szentélyek látogatására sohasem használták ezt a kifejezést: a gyógyulni vágyó hívek hiketés vagy synphoitétés névre hallgattak. A szent és a profán nem nagyon különült el az ókoriak gondolatvilágában: nehéz megmondani Pausaniasról, hogy „zarándok” vagy „turista” volt-e.
A közös bennük: a görög kultúra csodálata. Isokratés Trapezitikos című beszédében szerepel egy bosporosi fiatalember, akit apja küldött Athénba kat emporian kai kata theórian (kereskedés és zarándoklat céljából) Hyperidés beszédében (Déliakos, fr. 70 Blass) egy gazdag aioliai akit később Déloson megölnek kata theórian tés Hellados (végigzarándokolni Hellast) hagyta el hazáját. A kifejezés mindkét esetben magában foglalta a szent helyek felkeresését is.
Papiruszforrásból tudunk egy bizonyos Memmius nevű római senator fajjúmi látogatásáról, aki epi theórian (zarándoklatra) érkezett Egyiptomba (P Tebt. I. 33, Kr. e. 112, lásd az 5. szöveget). De mire is lehettek kíváncsiak, illetve mit nézhettek meg a theórosok? Vallási és sportfesztiválokon kívül (e kettő sem különült el élesen egymástól) kultuszszobrokat, templomokat, szent tárgyakat.

A korai principátus idején nagy becsben álltak a kis-ázsiai orákulumszentélyek. Augustus, Hadrianus és Marcus Aurelius is beavattatta magát az eleusisi misztériumokba (6. kép). Germanicus Caesar utolsó útján Klarost kereste fel (Tacitus: Ann. II. 54. 2-4); Lollia Paulina is kikérte az itteni papok véleményét Claudiusszal kötendő házasságát illetően (Tacitus: Ann. XII 22. 1).
L. Robert kutatásai szerint Klaros elsősorban a birodalom újonnan feltörekvő városaiból szedte klientúráját, míg a régebbi városok Didymához kötődtek inkább. Kr. u. 100 körül a prusai Dión (más néven Dión Chrysostomos) szülővárosa delegációját vezette Traianus császár elé, ahol beszédet is mondott (Or. XL. 13-15; XLV. 3-4). Hazatérése után így összegezte a küldöttség eredményeit:

ezt [a sikert] nem sok ember, hanem csak egyetlen város érte el, amely az egyik legnagyobb tiszteletnek örvend Asiában, amelynek oly nagyon lekötelezettje a császár, mivel ott az istenség prófétálta és előre megjövendölte neki az uralmat, és ez [a város] nyilvánította ki mindenek közül elsőként, hogy ő a mindenség ura.

C. P. Jones nyomós érveket hozott fel arra vonatkozóan, hogy ez a város, illetve orákulumszentély csakis Milétos és az általa ellenőrzött didymai Apollón-templom lehetett. Hatalmas tömegeket megmozgató vallási zarándoklat volt a vallásos zsidók Jeruzsálembe való felmenetele az évi három zarándokünnep (Pészach, Sávuót, Szukkót) valamelyikén.
Kortárs források szerint még a birodalom legtávolabbi vidékeiről is érkeztek Jeruzsálembe a zarándokok, hogy eleget tegyenek a mózesi Törvényben előírt áldozatoknak. Ugyanakkor természetesen sokan nem engedhették meg maguknak a költséges, veszélyes és fárasztó utazást. Philónnak is csak egyetlen útjáról értesülünk, pedig ő Alexandria egyik leggazdagabb polgára volt (Prov. II. 64; Spec. Leg. I. 67-78).


A zsidó diaszpóra vallása

Shlomo Goitein hatalmas műve, az A Mediterranean Society megjelenése óta megszoktuk, hogy a középkori zsidóságra mint „mediterrán társadalomra” gondoljunk. De vajon illik-e az ókori diaszpórazsidóságra is a „mediterrán társadalom” elnevezés, és ha igen, mit is jelent tulajdonképpen ez a fogalom?

Az „összekapcsoltság” (connectivity) ebben a kérdésben is központi szerepet játszik. A Római Birodalom területén élő zsidó diaszpóra számára ugyanis elemi szükséglet volt az „óhazával” (Iudaea/Syria-Palaestina) való rendszeres és folyamatos összeköttetés biztosítása, különösen a Templom lerombolása (churbán) előtt, valamint a patriarchátus fennállása idején (Kr. u. 2-5. század). Részben ezért, részben a kitűnő kereskedelmi lehetőségek miatt a legfontosabb diaszpóraközpontok a forgalmas kikötővárosokban alakultak ki (például Alexandria, Ostia, Korinthos), még ha a fennmaradt régészeti és epigráfiai leletanyag ezt nem is minden esetben támasztja alá.
(Az anatóliai falvakból és városokból nagyságrendileg több zsidó feliratos anyag került elő, mint például Korinthosból vagy Thessalonikéből.) Az alexandriai Philón a klasszikus görög gyarmatosítás szakkifejezéseivel mutatja be a zsidó diaszpórát: mintha Jeruzsálem, az „anyaváros” apoikiákat alapított volna az oikumenében.

A zsinagógarendszer az egész oikumenét behálózta. A legfontosabb régészetileg is feltárt zsinagógák néhány kivétellel szintén a tengerparti városokra koncentrálódnak. Nyugatról Kelet felé haladva: Elche (Spanyolország), Ostia és Bova Marina (Olaszország), Naro/Hammam Lif (Tunézia), Saranda (Albánia), Aigina és Délos (Görögország), Sardis, Pergamon, Priéné, Milétos (Törökország) szolgáltatják a legismertebb példákat. Ezek a zsinagógaépületek valamennyien a 3-6. században funkcionáltak, korábban minden bizonnyal magánházaknál gyakorolták hitüket a pogány környezetben élő zsidók.
Miközben a Szentföldön élő maradék zsidóság (jisuv) zsinagógáinak díszítésében egyre nagyobb mértékben érvényesült a pogány befolyás, a nemzetek közé szétszórt zsidóság nem lebecsülendő hatást gyakorolt az őt körülvevő nem zsidó lakosságra, különösen a 2-4. században, a Római Birodalom olyan területein, mint Szíria, Kis-Ázsia, Szicília és Itália. Josephus szerint a szíriai Antiokhiában a zsidó ceremóniák sok görögöt is vonzottak, s a szombattartás szokása már minden pogány városba eljutott:

Még a tömegek körében is régóta erős volt az utánzási vágy jámbor szokásaink követésére. Ma már nincs olyan akár görög, akár barbár város, nincs olyan tartomány, amelyben ne terjedt volna el az általunk munkaszünetnek nyilvánított hetedik nap tisztelete, a böjtnapok tartása, a mécses gyújtás ünnepe és nem egy étkezési szokásunk.
Követni igyekeztek kölcsönös egyetértésünket, a javainkkal való jótékonykodást, a kézművességben való szorgalmunkat, és kitartásunkat a törvényeinkért való kínoztatásban. S ami a legcsodálatosabb, törvényünk ezt a vonzóerőt önmagában, az érzéki csábítás minden eszköze nélkül éri el, s amiként Isten áthatja az egész mindenséget, azonképpen törvénye is eljut az egész emberiséghez.
Josephus Flavius, p. II. 39 282

Ezt a megfigyelést Seneca is megerősíti, aki vérbeli római arisztokrata lévén gúnyolja ugyan a szombattartást, de azt elismeri, hogy már szinte mindenki átvette a zsidóktól, így „a legyőzöttek szabtak törvényt a győzteseknek” (victi victoribus leges dederunt, az idézet Augustinusnál maradt fenn: De civitate Dei VI. 11).
A prozelitizmus kis-ázsiai hatásáról jellemzően vall az a káriai Aphrodisiasban felfedezett felirat, amely 68 született zsidó, 3 prozelita és 54 „istenfélő” (theosebés) adományozó nevét örökítette meg egy közelebbről nem ismert „emlék” (mnéma) létrehozására. A zsidó prozelitizmust némely római uralkodó is korlátozta (például Tiberius, Hadrianus, Antoninus Pius, Septimius Severus), de a kereszténység államvallássá tétele után a császárok rendeletileg betiltották.

Máig tartó vita folyik arról, hogy a zsidó vallás mennyire volt nemzeti jellegű, illetve univerzalisztikus. Ezt a vitát nem a modern tudósok kezdték, hanem már a rabbik véleménye is erősen megoszlott például a prozelitizmus kérdésében. Egyesek szerint a zsidók vallási kötelessége a pogányok megtérítése, mások ellenben úgy látták, hogy ez a Tóra profanizálásával egyenlő.
Az elméleti vitától függetlenül leszögezhetjük, hogy zsidó vallás de facto univerzalisztikussá vált: részben a diaszpóra létrejöttével, részben a Septuaginta és más bibliafordítások megszületése révén, részben azáltal, hogy a judaizmus egy „anikonikus kultusz”, Izrael Istenének hatalma elvben bárhol megtapasztalható.


A kereszténység elterjedése


Jézus és az első apostolok (akik maguk is zsidók voltak) pogányok felé történő evangelizációja ószövetségi próféciákban gyökerezett (pl. Jes 12,4; 42,1; 49,6; 51,4; 55,5). Tanítványainak adott utolsó kijelentésében Jézus világossá tette, hogy az evangéliumot az egész oikumenében prédikálni fogják: „és az Isten királyságának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon (en hóié té oikumené), bizonyságul minden népnek” (Mt 24,14; vö. eis panta ta ethné, Mk 13,10).
A „föld végső határáig” (heós eschatu tés gés,Csel 1,8; 13,42) terjedő evangélium az akkori földrajzi értelemben nyugaton Hispániát, északon Britanniát, Germaniát és Scythiát, keleten Indiát, délen pedig Etiópiát jelentette. A „valamennyi nemzet”-re történő utalást Pál konkretizálja: ide tartoznak a „görögök, zsidók... barbárok és szkíták” (Kol 3,11), vagyis a Római Birodalom (és a görög-római civilizáció) határán túl élő népek is.

A misszió kezdetben a diaszpóra zsinagógahálózatára épült, ahol természetesen nem mindenütt fogadták egyöntetű lelkesedéssel az apostolok igehirdetését. Sok helyütt megoszlás támadt a gyülekezetekben, a szétszakadt csoportok egymásnak estek, és a római hatóságok segítségét kérték ahhoz, hogy erőszakkal hallgattassák el az új irányzat képviselőit.
Mindebben nemcsak a zsidó közösségeknek saját hagyományaik iránti mély tisztelete, hanem az a valós félelem is közrejátszhatott, hogy a diaszpóra elveszíti a rómaiaktól megszerzett és szinte minden városban kényes egyensúlyon alapuló autonómiáját (politeuma). Ez a félelem végül is nem bizonyult alaptalannak, mert Claudius korában éppen a „Chrestus bujtogatására szüntelenül lázongó” közösségek miatt űzte ki a császár a zsidókat (és természetesen a zsidó-keresztényeket) Rómából.

A korai kereszténységről fennmaradt irodalmi és régészeti források is bizonyítják, hogy az 1-2. században élő pogányok számára evidens volt, hogy a kereszténység és a zsidóság egy tőről fakad. Bizonyítja ezt Tacitus ismert megjegyzése is, amelyet a 64-es római tűzvész kapcsán írt a kereszténység eredetéről:

Christust, akitől ez a név [ti. a „keresztény”, chrestianus] származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hírnévre talál. így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá.
Tacitus, Ann. XV. 44. 3-5

A „vészes babonaság” (exitiabilis superstitio), a „métely” (malum), valamint az „emberi nem gyűlölete” (odium humani generis) jól ismert vádak voltak a zsidóság ellen a pogány Rómában. Az 1857-ben felfedezett ún. „palatinusi graffito” is azt bizonyítja, hogy a zsidókat és keresztényeket még a 2. század végén sem tudták (vagy akarták) megkülönböztetni egymástól a pogány rómaiak. A palatinusi Paedagogium falára vésett graffitón egy keresztre feszített szamárfejű ember látható, mellette az „Alexamenos imádja istenét” (esetleg: „Alexamenos, imádd az istent”) görög nyelvű szöveg olvasható. A képet a kutatók csaknem egyöntetűen keresztényellenes célzatú karikatúrának tartják.
A 2-3. századi keresztény szerzők beszámoltak arról, hogy a pogányok között elterjedt vélekedés volt: a keresztények szamárfejet imádnak. Csakhogy ez a vád sem éppen új keletű: jóval a kereszténység megjelenése előtt az alexandriai görögök azzal gúnyolták a zsidókat, hogy a jeruzsálemi Templomban egy szamárfejet tisztelnek.

Az alexandriai görögök által kitalált és széles körben terjesztett sztereotip zsidóellenes vádak mint például az embergyűlölet (apanthrópia), az elkülönülés (amixia), az idegengyűlölet (xenophobia), az istentagadás (atheismos) kiegészültek speciálisan a keresztényekre szabott vádakkal: az istentelenséggel, a „thyestési lakomákkal” (vagyis kannibalizmussal) és az oidipusi vérfertőzéssel (Justinos, I. Apol. I. 26; Athénagoras, Leg. 3.1).
Ennek ellenére mondhatjuk, hogy a zsidó gyökereitől a 2. század közepére már elszakadt korai kereszténység volt az egyik leguniverzálisabb vallás a Mediterráneumban. Üzenete: a megtérés és Jézus Krisztus halálával és feltámadásával történő szellemi azonosulás, továbbá a kellékek nélküli, konkrét földrajzi helyhez nem kötődő istentisztelet és a visszafogott egyházi hierarchia mind-mind a gyors terjedést elősegítő tényező volt.

A zsidóság és a kereszténység egyértelműen „ellenkultúrát” képviselt az ókori Római Birodalomban. Paradox módon úgy is fogalmazhatnánk: ami a kereszténység előnye volt más vallásokkal szemben, az volt egyben a hátránya is. Az erkölcsi tisztaság (a házasságtörés, a homoszexualitás és a vérfertőzés tiltása), a szoborés képtisztelet, a templomépületek és áldozatok, a császárkultusz, valamint az okkultizmus és a jövendőmondás elutasítása, a szinkrétizmus-ellenesség stb. mind-mind olyan jellegzetesség volt, amely idegenné tette a pogány környezetben a keresztényeket. Ráadásul a kereszténység nemcsak passzív ellenállást tanúsított a fentiekben felsorolt vallási jelenségekkel szemben, hanem a különféle kultuszok gyökeres felszámolására törekedett: Pál kiűzte a jövendőmondás szellemét (pneuma pythónos) a philippi rabszolgalányból (Csel 15,16-18); az apostolok elutasították a nekik felajánlott áldozatot (Csel 14,13-18); az ephesosi keresztények elégették okkult könyveiket (periergia, Csel 19,19).
Az sem véletlen, hogy a Titushoz írt levélben annyiszor szerepel Jézus Krisztus Sótér (Megváltó) megszólítása (Tit 1,3; 1,4; 2,10; 2,13; 3,4; 3,6), hiszen a krétai Gortynben ahol feltehetőleg a levél címzettje, Titus is tartózkodott a legismertebb kultusz az egyszerűen csak Sótérnak titulált Asklépiosé volt.

A kereszténység terjedésével oly nagymértékűvé vált a görög-római vallás elutasítása, hogy ennek már gazdasági következményei is lettek. Az ifjabb Plinius Kr. u. 110 körül azt írta Traianus császárnak:

Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak [ti. a kereszténységnek] a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő.
Plinius, Epist. X. 96. 9-10, Borzsák István fordítása

A kereszténység gyors elterjedésének másik kulcsa pusztán külső szempontból nézve ismét a Mediterráneum konnektivitásában keresendő. Először kikötővárosokban jöttek létre a legfontosabb gyülekezetek.
A Puteoliban partra szálló Pál apostolt már „atyafiak” üdvözölték (Csel 28,13-14). Seneca leveléből tudjuk, hogy a gabonaszállító hajókat amivel az apostol és kísérete is utazott a puteoliak a kikötőbe csődülve várták (Epist. LXXVI. 1). Az egyik legkorábbi kripto-keresztény felirat, a Lyonban előkerült Euteknios-epitáfium is azt erősíti meg, hogy a vízi utak jelentették a kapcsolatot a keleti és nyugati keresztények között.



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.

Forrás: Grüll Tibor A Kelet gazdasági, kulturális és vallási befolyása a Római Birodalom nyugati felében