logo

V December AD

A quaestor.

A kincstár működtetése a quaestoraik hatáskörébe tartozott. A quaeston tisztség pontos eredete bizonytalan, kialakulásáról Livius is hallgat. Eredete részben a nyomozáshoz, részben az állami pénzügyekhez kapcsolódik. MOMMSEN nem foglal állást az eredet kérdésében, KUNKEL viszont a pénzgazdálkodás bevezetéséhez köti a tisztség kialakulását és a kincstár felügyeletét emeli ki.
Hasonlóan foglal állást RAINER is, aki szintén a pénzgazdálkodás bevezetésével és a zsoldfizetéssel magyarázza a tisztség létrejöttét. Később is ez maradt a meghatározó feladat és jelen témába is csak ez tartozik. Bár a quaestorok hivatali hatalma csak potestas volt és hivatali idejük alatt is perelhetőek voltak, de PERNICE szerint megillette őket az edictum-kizdhú jog, ami azért fontosságukat bizonyítja.

A kincstár felügyeletét a rómaiak egyszerűen úgy oldották meg, hogy a kincstár ajtaját kulcsra zárták, melyet a hivatalban lévő quaestorok őriztek, tehát a ki-, illetve a befizetéseket csak tudtukkal lehetett teljesíteni. Ők végezték a kifizetések, illetve bevételezések technikai lebonyolítását, melyekre BEIGEL szerint részben Livius egyik forráshelyére hivatkozással, ami azonban sajnálatosan nem bizonyítja ezt az állítást csak annyit, hogy a quaestorok nem voltak hajlandóak a kincstárt kinyitni, de annak okáról nem ír - nem minden nap, hanem általában csak a hét bizonyos napjain kerülhetett sor. Hasonló véleményt fogalmaz meg MOMMSEN is, aki szerint a hét bizonyos napjain zárva volt a kincstár.

A quaestori tisztség bevezetésekor a rómaiak még biztosan nem használtak vert pénzt, csak a mérlegelt rezet (aes rude). Talán a réz mérlegelésének időigényessége és a minőségének megállapításához szükséges szaktudás vezetett ahhoz, hogy ez a feladat már korán levált a consulok általános feladatköréről.
MOMMSEN szerint ugyanis a quaestorok eredetileg csak a consulok segítői voltak. Ennek nyoma, hogy a consul saját jogán később is utasíthatta a quaestorokat kifizetések teljesítésére, minden más magistratus azonban csak a senatus engedélyével és csak annak keretei között rendelkezhetett a kifizetésekről. Ez utóbbi a gyakorlatban úgy működött, hogy a senatus egy „számlát” nyitott az engedélyezett összegről, ami felett az adott magistratus már szabadon rendelkezhetett.
A quaestor erről a döntésről rögtön tudomást is szerzett, mivel éppen ezért részt vehetett a senatus ülésein. Mivel a kifizetéseket a quaestorok teljesítették, amiért elszámolással tartoztak, így őket e téren nem lehetett megkerülni. Még a rendkívüli hírnévvel rendelkező P. Scipio Africanusnak sem volt szabad bejárása a kincstárba: „Amikor a quaestorok a törvény tilalmára hivatkozva nem mertek pénzt kivenni a kincstárból, mondják, hogy Scipio önérzetesen követelte a kulcsot, kijelentve, hogy ki fogja nyitni a kincstárt, hiszen az ő érdeme, hogy zárva kell tartani.”

Mivel Scipio ekkor nem töltött be állami tisztséget, ezért fellépése inkább jellemével magyarázható. Ettől függetlenül - mint azt Polybios igazolja - a consul valóban elrendelhetett kifizetéseket. A tényleges kifizetéseket viszont ekkor is a quaestorok teljesítették, így észrevétlenül még a consul sem juthatott pénzhez. A biztosíték fordítva is működött: a quaestor ugyanis saját jogán sem kifizetést nem teljesíthetett, se tartozást nem engedhetett el, de még kölcsönt sem vehetett fel, így a pénzmozgáshoz hozzá kellett tudni rendelnie egy másik magistratus által hozott döntést.
Ezzel a hatásköri megosztással a római jog biztosította az ellenőrizhetetlen pénzmozgások kizárását is, mivel a quaestor tételesen felelős volt a kincstári vagyonért. A fenti általános megállapítással ellentétben RAINER szerint - anélkül, hogy erre forráshelyet jelölne meg bizonyos folyó fizetéseket mégis önállóan is teljesíthetett.

Hasonló véleményen van KUNKEL is, aki az időszakonként visszatérő azonos összegekre (pl. az állami alkalmazottak díja, az állami rabszolgák költségtérítése, a capitóliumi libák etetésének költségei) szintén elismeri ezt a lehetőséget.”

A későbbi növekvő feladatokkal magyarázható a quaestorok számának növelése, előbb kettőről négyre Kr. e. 421-ben (ekkortól lett nyitott ez a tisztség a plebejusok számára is), majd számukat négyről nyolcra növelték, mivel a meghódított területekből szerveződött provinciák helytartóit is megillette a provinciái quaestor,”
Az általános „polgári” vagy forrásszerűen a „városi”’ quaestor (quaestor urbanus) mellett volt egy pénzügyi segítője a mindenkori hadvezérnek is: a hadi-quaestor. Feladata a „ninisteria belli” , azaz a sikeres hadjárat anyagi feltételeinek biztosítása volt. Kezelte a hadipénztárt, ebből kifizetéseket teljesített (a legfontosabb rendszeres kiadás a stipendium kifizetése volt, de találunk példát jutalmazásra is ).

Feladata volt még zsákmány számbavétele és ő vezette annak elárverezését is, sőt KUNKEL feladatai közé sorolja még az utánpótlás biztosítását is. Az állam nevében tehát köthetett szerződést, de ez a joga nem a hatásköréből eredő általános jog volt, hanem mindig csak egy magasabb rangú magistratus utasítása alapján és csak eseti jelleggel illette meg.
Feladatköre nemcsak felelősséget követelt, de időnként fizikai veszélyt is jelentett, mivel leszámítva a hadjárat általános kockázatát - néha a katonák elégedetlensége is rajta csapódott le. A hadi quaestor feladata volt például a második pun háború idején annak bejelentése, hogy a fegyverszünet alatt a punok által elfogott hajókon mennyi állami vagyon volt. Tehát a hadvezér felszólította őket, hogy „...közöljék - a quaestorok a hivatalos jegyzékek alapján -, mennyi állami tulajdon volt a hajókon.”

Innen tudjuk azt is, hogy ekkor ezekről már írásbeli nyilvántartást vezettek. De nemcsak a készletekről, hanem a bevételekről is írásbeli nyilvántartások készültek, azonban az nem egyértelmű, hogy azok a quaestor vagy a hadvezér birtokában voltak-e. Ez utóbbit valószínűsíti Livius, amikor P Scipio magatartását úja le, aki miután peculatusszul vádolták meg a senatusban:
...s hogy ő az elszámolást, amit fivérével Luciussal odahozatott, a senatus szeme láttára saját kezével széttépte, méltatlankodva azon, hogy mikor ő kétszázmilliót adott át a kincstárnak, négymillióról elszámolást követelnek tőle.”

Ez viszont így ellentmond a quaestor számviteli felelősségének, mivel a nyilvántartásokért és a tényleges összegekért ő felelt, így a nyilvántartás (vagy legalább egy másolati példánya) az ő birtokában kellett hogy legyen. A polgári quaestor felelt az állami bevételek - amelyeket a senatus, illetve a censorok határoztak meg beszedéséért is.
KARLOWA szerint azonban nyilvántartásukba csak törvény vagy más magistratus döntése alapján keletkezett adósságokat jegyezhettek be. Erre szemléletes példa Liviusnál a quaestor és az augurok, illetve a pontifexék közötti vita Kr. e. 196-ból. A quaestorok ugyanis ekkor - mivel egy korábbi állami kölcsön visszafizetéséhez bevételre volt szükség a nyilvántartások áttekintésekor észlelték, hogy a háború idején a papi testület tagjai nem fizették be a hadiadót:
„Ezért a quaestorok követelték a jós- és főpapoktól az adót, amelynek befizetését a háború folyamán elmulasztották.”

Ők viszont mentesnek tartották magukat a fizetési kötelezettség alól, ezért a néptribunusokhoz fordultak, de végül mégis fizetniük kellett. Sajnos Livius nem tudósít sem arról, hogy korábban miért mulasztották el a beszedést sem arról, hogy hány évre visszamenően és milyen összegben érvényesítették most az igényt.
Más forrásból azonban tudjuk, hogy akár évtizedek is eltelhettek, tehát az állami követelés nem évült el. A quaestorok viszont az állami követelés beszedéséért feleltek, az adósságot nem is engedhették el. Bár itt még a behajtás előtti felszólításról volt csak szó, a követelés behajtására KARLOWA nem zárja ki a legis actio per manus iniectionem alkalmazhatóságát az ősi jogban, azonban megállapítja, hogy erről nem áll rendelkezésre forrás. Én ezzel szemben a pignoris capio alkalmazását tartom elfogadhatónak a közjogi igény érvényesítésére.

A quaestorok feladata volt - bár erről Livius nem tudósít - az is, hogy a senatus utasítása alapján az állami nemesfém tartalékból időnként pénzt veressenek. Az állami pénzügyekkel összefüggésben az állammal szerződést kötők, de a büntetőeljárás alá vontak is, a quaestor előtt állíthattak kezeseket, tehát ő ellenőrizte, hogy a felajánlott biztosíték pénzügyi szempontból megfelelő-e, illetve vagyonelkobzás esetén ő foglalta le az elítélt vagyonát, amit aztán árverés útján értékesített. Mivel a quaestorok feladata volt a kincstár őrizete, ezért ők férhettek legkönnyebben az állami pénzekhez, ezért a közlopás miatt indult eljárásokba - főleg a politikai célból indítottakba szükségszerűen őket is be kellett vádlottként vonni, hiszen közreműködésük nélkül életszerűtlen lett volna egy ilyen vád. Ennek ellenére a köztársaság válsága előtti időkből alig találunk ilyen ügyeket. A biztosítékot növelte, hogy az államkincstárral kapcsolatos ügyleteket már a korai időktől kezdve írásban is rögzítették.


Bajánházy István