logo

IX December AD

Az államkincstár fogalma, működése, részei

Az államkincstár (aerarium) a köztársaság idején kettős jelentéssel bírt. Egyrészről jelentett egy konkrét földrajzilag helyet a Capitoliumon álló Saturnus templomban, ahol az ingó állami vagyon legértékesebb részét képező készpénzt, ill. nemesfémet, ill. a szintén fontos hadijelvényeket, később pedig az állami élettel kapcsolatos (pl. a Kr.e. I. századtól a törvényeket és szenátusi határozatokat) ill. az állam által kötött szerződéseket is, ill. az állami vagyonnal kapcsolatos iratokat őrizték.
A kincstár egy idő után két részre oszlott, volt egy általános kincstár (aerarium populi, vagy aerarium Saturni), ahová a folyó fizetések tartoztak és volt egy „szent” vagy titkos kincstár (aerarium sanctius), aminek forrását a rabszolga felszabadításra kivetett ötszázalékos különadó képezte. Az ebből származó összegeket időnként aranyra váltották be és ahhoz normál esetben nem nyúltak, így az vésztartalékként gyűlt és csak vészhelyzetben használtak fel belőle.

A konkrét fizikai helyen túl azonban az aerarium tágabb értelemben is jelentette az államkincstárt, mint elvont fogalmat is. Ebben az értelemben az aerarium egyenlő volt a pénzbeli államvagyonnal, ill. tágabb értelemben az állami pénzügyekkel. Ennek kezelése a quaestorok feladata volt, de az aerariumnak nem volt önálló jogalanyisága, így az nem tekinthető önálló állami szervnek, az csak az állami pénzügyeket lebonyolító szerveken (szenátus) ill. személyeken (magisztrátusok) keresztül tudott működni. Ez utóbbiak közül kiemelkednek a quaestorok, ők őrizték ugyanis az államkincstár kulcsait, a ki- ill. a befizetéseket ők teljesítették, amire feltehetőleg nem is minden nap, hanem csak a hét bizonyos napjain kerülhetett sor.

A konzul saját jogán, de minden más magisztrátus csak a szenátus előzetes engedélyével és csak annak keretei között, az engedélyezett keretösszeg mértékéig rendelkezhetett az államkincstárból teljesítendő kifizetésekről. A quaestor ezen „számla” megnyitásáról közvetlenül a szenátustól szerzett tudomást és a még felhasználható összeget is ő tartotta nyilván, ezért a magisztrátus nem tudta túllépni a rendelkezésére bocsátott összeget. Mivel a kifizetéseket fizikailag a quaestorok teljesítették, ők őrizték a kincstár kulcsait és a kincstár egyenlegéért elszámolással tartoztak, így őket e téren nem lehetett megkerülni.
Ez a biztosíték akadályozta meg azt is, hogy még a konzul se tudjon ellenőrizhetetlenül pénzt kivenni a kincstárból. Ez a biztosíték azonban fordítva is működött a quaestor ugyanis saját jogán sem kifizetést nem teljesíthetett, se tartozást nem engedhetett el, de még kölcsönt sem vehetett fel, így neki az általa teljesített pénzmozgáshoz hozzá kellett tudni rendelni a szenátus vagy egy másik magisztrátus döntését. Ezzel a hatásköri megosztással a római jog biztosította az ellenőrizhetetlen pénzmozgások kizárását, a quaestor tételesen felelős volt a kincstári vagyonért.

A biztosíték hatékonyságát növelte, hogy az államkincstárral kapcsolatos ügyleteket már a korai időktől kezdve írásban (tabulae publicae) is rögzítették. Ezeket viszont személyesen nem a quaestorok vezették, hanem erre megfelelő személyzet (tribuni aerarü, scribae publici) állt rendelkezésükre, ami újabb személyek bevonását és ezáltal a biztosíték fokozását jelentette.


Forrás: Bajánházy István - Az állami pénzügyek a római köztársaságban