logo

VII December AD

Állami bevételek

Az állam bevételeinek különböző időben különböző forrásai voltak. Kezdetben természetesen magát Róma városát, majd lassankint egész Italiát nyomta az adózás terhe. Miután azonban gazdag provinciákkal bővült a birodalom, az adózás főterhe azokra szállt át; a gazdag Macedonia meghódítása (Kr. e. 167) után a római polgárok, a szövetséges háború után a többi italiaiak is minden egyenes adótól megszabadultak s még a főváros gabonával való ellátása is némely provinciára súlyosodott.
Csak Kr. e. 43-ban vetettek ki még egyszer rendkívüli adót. Lassankint azonban részint a köztársaság vége felé a hosszantartó polgárháborúk, részint a császárság új intézményeivel, nagyobb hadi vállalataival és hadügyrendezésével járó kiadások következtében annyira kimerültek a provinciák is, hogy 300 körül Kr. u. Diocletianus és Maximianus-Italiára is kiterjesztette a provinciák adórendszerét.

A királyság idején az állam esetleges kiadásait, ha pld. a polgárok személyes szolgálatát közcélra vették igénybe, nagyobbrészt a királyi jószágokból fedezték. Rendkívüli esetekben már az első királyok alatt szedtek fejadót , melyet azonban közelebbről nem ismerünk. E fejadó helyett, a mely ellen többször hangzott föl panasz, Servius Tullius census alapján a vagyonadót (tributum ex censu) hozza be, a melyhez, bár a gyakori ismétlődés folytán már magában véve is nagyon nyomasztó volt, szükség esetén még rendkívüli adó (tributum temerarium) is járult.

A királyok idejében is megvoltak már a kikötővámok (portoria) és a sóadó. A köztársaság idejében az állam legfontosabb és hosszú ideig egyetlen állandó jövedelmi forrása az ager publicus volt, a melyet vagy eladott vagy bérbe adott ki vagy bizonyos adóért (gabona-tized, gyümölcs-ötöd) használatára (occupatio) engedett át. Más jövedelmi forrásai voltak az erdők, legelők, tavak és folyók (halászat), érc- és sóbányák s a loco publica, melyeknek a használatáért pénzt szedett. Ezen adókhoz (vectigalia) járultak még a vámok (portoria) és a vicesima manumissionum.

A vámszedést azonban mindjárt a köztársaság 2-ik évében megszüntették s csak a Kr. e. II-ik században hozták be újra.

A vicesima manumissionumot, vagyis a fölszabadított rabszolga értékének Kr. e. 357-től behozott 5%-os adóját, a többi adótól elkülönítve helyezték el aranyban (azért: aurum vicesimarium) az aerarium sanctiusban az állam nagy szorultsága esetére.

A sót csak Kr. e. 204-től fogva adóztatták; azelőtt a köztársasági állam tartotta kezében a sóárúsítást, hogy a só ára föl ne menjen és az uzsorának elejét vegye.

Minthogy tehát kezdetben a köztársasági költségvetés, kizárólag az állami uradalmakra támaszkodott, rendkívüli szükségletek, pld. hadviselés, fedezésére rendkívüli vagyonadót (tributum) vetettek ki a polgárokra. Rendszeresen azonban csak Kr. e. 406-tól fogva űzték ezen eljárást, mikor t. i. a zsold behozatalával a harctéri sereg ellátását és fizetését az állam vette a kezébe.
Amennyiben tehát ezentúl nem futották ki a rendes államjövedelmek (vectigalia), a polgárság kölcsönözte az államnak a hiányzó összeget, a melyet, ha volt rá mód, ha t. i. a háború szerencsével végződött, visszatérítettek vagy a zsákmányból, vagy a hadi sarcból, melyet a legyőzött népre róttak ki.

A tributum e szerint kényszerkölcsön volt, melyet csak különös rendelkezésre fizetett a polgárság, még pedig ex censu, vagyis az adótőke után számítva rendszerint 1 pro mille (tr. simplex), olykor azonban 2 pro mille, sőt többet is. Ehhez járult később, az I. pún háború után, az ú. n. tr. in capita mesterség, tőkepénz, telek s rabszolgák után, továbbá férjtelen nők (viduae), agglegények (orbi) s olyanok megadóztatásából, a kiknek adóját a censorok büntetésből emelték föl (aerariii).

A plebs lekenyerezése céljából a patriciusok olykor maguk adták össze a rendkívüli esetre szükséges pénzt s a plebset a vám és tributum alól fölmentették; a lex Thoria (107. Kr. e.) viszont a patriciusok érdekében törölte el a decumát.
Merültek azonban föl olyan viszonyok is, a melyek a senatust arra kényszerítették, hogy rendkívüli adót (tr. temerarium) vessenek ki a polgárokra ha pedig ez a forrás is ki volt már merítve, kölcsönt vett föl az állam, melynek zálogául az ager publicus egy részét kötötte le.

Győzelem esetén azonban a zsákmány és sarc bő fedezetet nyújtott a hadi költségekre és az esetleges államadósságra; sőt a gazdag macedonia meghódítása a tributum megszüntetését is lehetővé tette.

60-ban Kr. e. a portoria alól is fölmentették Italiát a provinciákat ellenben nem.

Kr. e. 43-tól azonban az ex censu tributumon kívül a portoriának is alávetik újra Italiát, melyekhez a császárság alatt más adók is járulnak. Némely cikk (gabona, bor, olaj, só, vas, arany stb.) kivitele meg volt tiltva; de minden külföldi árucikk behozatala vámnak volt alávetve, és pedig nemcsak a birodalom határán, hanem az egyes provinciák, kerületek és városok is gyakran nem csekély beviteli vagy átviteli vámot szedtek.

A rómaiak a meghódított területet állami tulajdonná tették s provinciának rendezték be. E provinciákat is bevonták a közteherviselésbe, főleg a szövetséges háború után, mikor a socii római polgárjogot kaptak.
A meghódított terület egy részét eladta, egy másik részét pedig a saját kezelése alatt tartotta meg s bérbe adatta az állam; a legnagyobb részét azonban évi bérért az előbbi birtokosoknak engedte át haszonélvezetre (ususfructus) ugyan mint állandó, de bármikor visszavehető birtokot (possessio), a melyet fölmérve kiosztottak s a római census módjára, de attól függetlenűl foganatosított becslés (professio) alapján adóztattak (ager publicus stipendiarius datus adsignatus)

Az évi adó vagy a termés (gabona, bor, olaj stb.) bizonyos hányadrészében, rendszerint a tizedében (decuma) volt megállapítva (tributum), vagy a jövedelemre való tekintet nélkül egyszer s mindenkorra meghatározott termékmennyiségben avagy pénzben volt kivetve (vectigal certum) mint valami hadisarcz (azért stipendium is).

Egyes provinciákban, valószínűleg a melyekben már ott találták, volt kivetve fejadó (trib. capitis) is ipar vagy tőkepénz után.. A decuma a termékenyebb provinciákban (Sicilia s Kr. e. 48-ig Ázsia) volt szokásban. A mit ezenfelül, Róma vagy a helytartó különös szükségleteire, mint másik decumát szabályszerűen vetett ki az állam, vagy a mit adótól ment kerületektől rendelt be (frumentum emptum, illetőleg imperatum), azért szabott árt fizetett; másféle rendkívüli járulékokért azonban aligha fizetett valamit.
De a provinciák összes egyenes és nem egyenes adói többnyire alul maradtak azon, a mit saját királyaiknak kellett fizetniük s e miatt nem lehetett okuk panaszra; hanem az állami bérlők (publicani) rosszlelküsége a helytartók összejátszásával oly nyomasztóvá tette állapotukat, hogy Caesar jónak látta vectigal certumot állapítani meg a helyébe, Augustus pedig meghatározta a helytartók és más provinciai tisztviselők illetményeit s megtiltotta a provinciák zsarolását.

Hogy a provinciák adóztatását biztos alapon szabályozhassa, Caesar szándéka szerint 4 bizottságot küldött ki, hogy az egész birodalomban népszámlálást tartsanak s mérjék föl és minőségük szerint osztályozzák a földeket, telkeket sőt az országutakat is; ezen alapon azután biztos censust vétetett föl, a melyet időnként (eleinte 5, Hadrianustól fogva 15 évenként) kiigazítottak s úgy terjesztettek megerősítés végett a császár elé, a ki az egyes tételeket fölemelhette vagy leszállíthatta.

Ugyancsak Augustus, Kr. u. 6-ban, 5%-os adót vetett ki a 100,000 sestertiusnál magasabb hagyatékokra (vicesima hereditatium), a legközelebbi rokonoknak jutott örökség kivételével. Caracalla 10%-ra emelte föl az örökösödési adót, de Macrinus ismét leszállította.
Augustustól eredt a Rómában vagy Italiában eladott vagy elkótyavetyélt tárgyak 1%-os adója (centesima rerum venialum), melyet Tiberius Cappadocia meghódítása után 0.5 %ra szállított le, de később ismét a régire emelt. Szintén ő hozta be az eladott rabszolgák 2%-, majd 4%-os adóját (quinta et vicesima venalium mancipiorum), mely eleinte a vevőt, később (Nero) az eladót terhelte.


A legyőzött ellenségre vetett kemény sarcokon s a hadi zsákmányon kívül az állam esetleges jövedelmei közé tartoztak:

a) bírságok (multae),

b) elkobzott jószágok (bona damnatorum), a melyek zsarnok császárok (kivált Caligula) alatt igen sokan rúgtak,

c) Kr. u. 9-től fogva (lex Papia Poppaea) a magvaszakadt birtok (hereditas caduca), a mely a nőtlenek nagy számánál fogva nem csekély jövedelmet hozott.


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963