logo

I December AD

Hogyan adóztak a rómaiak

A köztársaságkori Róma államháztartásának nem volt előre rögzített költségvetése, nem tervezték sem a bevételeket, sem pedig a kiadásokat, azonban bizonyos tartalékokat képeztek, előre nem látható kiadásokra (kultikus cselekmények, utak, csatornák rendben tartása, középületek építése, felújítása stb.). A magasabb tisztségeket nem fizették, de ezek asszisztenciáját igen.
A háborúk, bármilyen meglepő is, általában nem kerültek sokba. A háború maga tartja el magát – vallották a rómaiak (hadisarc, rekvirálás stb.). Kivételt képeznek azonban a hosszan tartó, vesztes háborúk, ilyenkor az állam vagyonos polgáraira 1–3 ezrelékes vagyonadót vetettek ki, s később, ha mód nyílott rá, ezt a hadizsákmányból visszatérítették, tehát gyakorlatilag, mint kölcsönt kezelték. Az államháztartás bevételének zömét a provinciák adója jelentette, ezenkívül – nem túl jelentős – jövedelmek származtak még a vámokból, különböző bérleti díjakból, ill. az illetékekből (örökösödés, rabszolga felszabadítás stb.).
A költségvetési előirányzatot a censorok készítették, akik ötévenként pályázatot hirdettek a közmunkák és más hasonló feladatok elvégzésére, és ugyancsak ők határozták meg az ezekre fordítható költségeket is.

Az adózás általában közvetett volt, egyenes adókat csak kivételes esetekben róttak ki. Kr.e. 167 után annyira felduzzadt a nemesfémkészlet, valamint az adókból befolyt pénzösszegek, hogy a római polgárokat mentesítették az adófizetési kötelezettség alól, s csupán a rabszolga felszabadítás után járó illeték maradt meg. Mindez azonban nem érintette a tengerentúli provinciákat, ahol a római hódítók meghagyták a korábbi adófizetési rendszert, mivel nem volt indokolt a kipróbált és bevált módszer megváltoztatása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a birodalomban egységes adózási szisztéma működött volna.
Cicero a provinciáknak háromféle kategóriáját különbözteti meg ebből a szempontból. 1. Némely provincia, mint pl. Hispánia, meghatározott összeggel tartozott Rómának, amit a közösségek közvetlenül a helytartónak fizettek be. 2. Más provinciákban, mint pl. Asia, az adószedést nyilvános árverésen adták bérbe, az egymásra licitáló adóbérlő társaságok közül annak, aki a legtöbbet ígért érte. 3. Végül az olyanok, mint pl. Szicília, ahol megtartották, a régi, tizedfizetésre alapuló rendszert.

Az adó-bérbeadási árveréseket Rómában tartották meg, s ezért is a censorok voltak a felelősek. Már a Kr. e. 2. században nagy társaságok alakultak (societas publicanorum), amelyeknek tagjai zömmel a lovagrend soraiból kerültek ki. A publicanusok társaságai megpályázták az egyes tartományok adóbérletét, s ha a nyilvános árverésen megszerezték rá a jogot, befizették a tartomány adóját egy összegben az államkincstárban, majd ezután a helyszínen begyűjtötték – ha szerencséjük volt, akkor a valós összeg sokszorosát.
Az efféle bérleteknek olykor politikai következményeik is voltak, pl. Kr. e. 60-ban, amikor a publicanusok megpróbálták elérni egy olyan szerződés revízióját, amelyért szerintük túlságosan sokat fizettek. (Többek között ez a tény is siettette elő az első triumviratus néven ismeretes hatalmi szövetség létrejöttét).

Adóügyekben elkövetett visszaélések vizsgálatára először Kr. e. 149-ben hoztak létre ún. állandó bizottságokat (quaestio perpetua) a Lex Capurnia értelmében, ezek foglalkoztak a provinciákban elkövetett zsarolási és visszaélési ügyekkel. A bizottságok azonban zömmel senatorokból álltak, s ők, a bizonyítékok ellenére is, általában felmentő ítéleteket hoztak senator társaik ügyében. Előfordultak olyan esetek is, amikor a tartomány lakói nem tudták kifizetni az adót, és a publicanusok megelőlegezték nekik az összeget, magas kamattal.

Kr. e. 123-ban C. Gracchus a sikkasztási ügyekben való ítélkezést lovagrendiekre bízta (lex iudiciaria), a provincia helytartó felelősségre vonását úgyszintén – ezzel a lépésével a tartományokat teljes mértékben kiszolgáltatva a lovagoknak, ami a rend politikai befolyását tovább erősítette. Ugyancsak ő, külön intézkedett Asia tartomány adójáról (lex de provincia Asia), ahol a szicíliai minta szerinti tíz százalékos adózást vezette be. A publicanus társaságok a 2. század elejéig működtek, ezután feladataikat fokozatosan állami hivatalnokok vették át.
Az a kedvező helyzet, miszerint a római polgárok mentesek az egyenes adózás alól, a polgárháborúk korában változott meg. Már Iulius Caesar magához ragadta a kincstári tartalékokat a Pompeius ellen folytatott polgárháború idején. Brutus és Cassius miközben Kis-Ázsiában hadsereget toboroztak, tíz évre előre beszedték az adót, templomokat fosztottak ki, gazdag görög városokat sarcoltak meg, zászlójukon a libertas jelszavával.

A császárkorban az adózás rendszeresebbé és kiszámíthatóbbá vált, továbbá javultak a provincialakók körülményei is. Augustus és utódai építettek a lovagrendiek adószedői tapasztalataira, és alkalmazták őket. Így a lovagrendi procuratorok jelen voltak azokban a tartományokban is, amelyekben egyébként a senatus által odaküldött proconsulok voltak a helytartók.
Az egyenes adózás rendszerét átszervezték és kibővítették. Augustus rendet teremtett az állami pénzügyek terén, a kincstár élére két praetorviselt hivatalnokot állított, a felügyeleti jogot fenntartva saját magának. A tartományok lakói közvetlen panasszal fordulhattak a császárhoz. Augustus pénzügyi reformjait az utódcsászárok is átvették, bizonyos változtatásokkal. Egyes tékozló császárok időszakosan újabb adókkal megpróbálták a megrendült államkincstár helyzetét stabilizálni, mint pl. Caligula vagy Nero.

A tartományi adózás áttekinthetőbb, ellenőrizhetőbb, de nem egyforma. Vannak függőségi helyzetben lévő, ún. civitates stipenditariae, ezen városok stipendiumot vagy tributumot fizettek. Vannak továbbá civitates liberae (szabad városok), illetve civitates foederatae (szövetségesek). Ez utóbbi kategória teljes szabadságot élvez, csupán háború idején tartozik fegyveres csapatok ill. hajóhad kiállításával.
A civitates liberae et immunes kategória olyan városokat és közösségeket jelent, amelyek senatusi határozat alapján szabadok, egyben adómentesek lettek. A rómaiak a tartományokat a divide et impera elve alapján kormányozták, és általában jó bevételi forrásnak tekintették. Ritka az olyan uralkodó, mint pl. Tiberius, akinek az volt a véleménye: „nyírni kell a juhot, nem pedig megnyúzni” (Suetonius: Tiberius 32).

A császárkorban a legtöbb provincia lakója (még a polgárjoggal rendelkezők is) fizettek adót a földbirtok után (tributum solis), vagy egyéb vagyonuk után (tributum capitis). Meghatározott szakaszokon vámot (portorium) kellett fizetni, továbbá öt százalékos illetéket az örökösödés után, ill. kettőt rabszolga felszabadítás esetén.
Az adók, továbbá az ércbányák, és más nyersanyaglelőhelyek jövedelme tekintélyes összegeket tett ki, bár ez a hatalmas méretűvé duzzadt birodalom ellátására sohasem volt elegendő. Caligula császár pl. adót vetett ki az utcalányokra is, azaz napi egy szeretkezés árát vonta le a keresetükből adóként, de megadóztatta a kerítőket, valamint a kéjnőket is. Vespasianus császár adókötelessé tette még a nyilvános illemhelyeket is, tőle származik az a híressé vált mondás, hogy: „Pecunia non olet” (a pénznek nincsen szaga).



Hoffmann Zsuzsanna