logo

XVII October AD

Kitanulni egy mesterséget - Szakmai képzés az ókorban

A neveléstörténeti tankönyvek lapjain általában bőségesen jut hely az ókor számára, hiszen nem csupán a nagy klasszikus kultúrák oktatási rendszerét ismerjük aránylag jól. hanem az ókori bölcseletnek is fontos témakörét képezték a nevelés kérdései, akár a pedagógiai célokat, akár a módszereket illetően. Mindez azonban elsősorban a társadalmi elit nevelésére vonatkozott, így a jelenkori érdeklődőben könnyen kialakulhat az a benyomás, hogy a szabad művészeteken túl eső tanulmányok ókori történetéről nem maradtak fenn források ez azonban nem teljesen igaz.
Meglepően sok forrást ismerünk, melyek egyértelművé teszik, hogy a kézműves mesterségek és az intellektuálisabb szakmák kitanulása egyaránt jellemzően a szerződéses inasképzés keretei között zajlott az ókorban, azonban az ezzel kapcsolatos kutatási eredmények alig épültek be a köztudatba. Ennek magyarázata részben politikai-eszmetörténeti: a szegényebb, dolgozó, gyakran rabszolga rétegek élete iránti tudományos érdeklődés jelentős részben a marxista szimpátiájú kutatókkal egy itt jelent meg, nem csupán Kelet-, hanem Nyugat-Európában is.
Viszont éppen a szakmai képzések terén azt látjuk, hogy bár egyébként a rabszolga státuszú gyerekek helyzete kétségtelenül sokkal nehezebb és kiszolgáltatottabb volt, azonban inasként körülményeik messzemenően megegyeztek a szabad fiatalokéval: sem a rabszolgák számára elérhető mesterségekben, sem a munkaidőben és egyéb feltételekben. sem a bérezés összegében nem látunk felismerhető különbséget a rabszolgák és a néha igazolhatóan jómódú családokból számlázó szabadok helyzete között.

Egy mesterség kitanulásához tehát a legegyszerűbb út az inasság volt egy mester mellett. Mivel az irodalmi forrásokban, melyek a munkáról és a kézműves munkáról jellemzően megvetően nyilatkoznak, szinte nyoma sincs e jelenségnek. így a kutatás számára úgy tűnhetett, hogy a szervezett, szerződéses inasság középkori találmány. Azonban Egyiptom homokja számos, a római korból számlázó szerződést őrzött meg. melyeknek témája inasok taníttatása. Ezekből Marco Bergamasco 1995-ös összefoglaló tanulmánya már 42 darabot ismert. ez a szám azóta néhány további darabbal egészült ki. A szerződéseken túl több, a birodalom más területeiről számlázó sírfelirat tanúsítja, hogy ez az oktatási szisztéma nem korlátozódott Egyiptom területére.
Tekintve, hogy a szerződésekben nem csupán fizikai munkák végzői szerepelnek, hanem például orvos vagy gyorsíró is, a szerződések megerősítik azt a határozott benyomást, hogy az ókorban minden szakmát, az értelmiségi szakmákat is, döntően inasság révén tanították. A szakmai képzések másik színtere csak rabszolgák számára létezett, ez az ún. paedagogium volt, a császári udvar, illetve a nagyobb arisztokrata háztartások által fenntartott rabszolgaiskolák, ahol a legkülönbözőbb szakmákat tanították valamivel iskolaszerűbb keretek között, mint az egyszerű inasság esetében.

A szakmák többsége esetében alig-alig ismerjük a tanulás folyamatát. Bizonyos esetekben a források explicit módon állítják a képzés hiányát, így Columella panaszkodik, hogy nincs mezőgazdászképzés, miközben még az ételek fűszerezőinek és a fodrászoknak is van saját iskolája. Az orvoslás esetében aránylag könnyen el tudjuk képzelni, hogy an működött az inas/tanítvány és mestere közötti viszony, azonban gyakorlatilag elképzelésünk sincs róla, hogy milyen út vezetett odáig, hogy valaki megbízást kapjon egy vízvezetékrendszer vagy egy amphitheatrum megtervezésére.
Vitruvius az építészetről írott munkájában ugyan egy fejezetet szentel az építész taníttatásának is azonban itt csak és kizárólag azokat a filozófiai és egyéb általános műveltséghez tartozó ismereteket sorolja fel, melyeket elvár egy építésztől.

A tulajdonképpeni iskola és a szakmai oktatások egymás mellett és egymástól függetlenül léteztek, s valószínű, hogy maguk az ókori emberek a szakmai tanulmányokat nem is tartották igazi tanulásnak, inkább egyszerűen munkának. A kettő ugyanakkor ki is egészíti egymást, mivel az inasság a tinédzserkorban kezdődött, az alapfokú iskolát viszont hétéves kor körül kezdték.
Kérdéses, hogy mennyiben használhatjuk az iskolarendszer szót az ókor teljesen kötetlen és szabályozatlan, általános műveltséget tanító iskoláira, de azért bizonyos megkötésekkel mondhatjuk, hogy a hellénisztikus kultúra korszakára mind a latin nyugaton, mind a görög keleten spontán módon egy háromszintű oktatási rendszer formálódott ki. Ennek legalsó szintje a ludi, görögül scholé, az alapfokú iskola, ahol az írás, olvasás és alapvető számtan adta a tananyagot körülbelül hétesztendős kortól kezdve.
Modem értelemben vett iskoláról nem is igen beszélhetünk, bárki felcsaphatott tanítónak, ha talált fizető tanítványokat, még épületre sem volt szükség, gyakran egy-egy nyilvános oszlopcsarnok kis részét választották el függönyökkel a nyüzsgő piaci élettől, esetleg egy tanítvány szüleinek házában béreltek helyet az órák számára.

Az elemi oktatás folyamatát meglehetősen jól ismerjük: auktorszövegek számolnak be az írás-olvasás tanításának lépcsőiről, ajánlanak játékos segédeszközöket; papiruszon pedig nagy számban maradtak fenn iskolai dolgozatok, tanári kézikönyvek, illetve leírások az iskolában zajló tevékenységekről. A ludit együtt látogatták szabadok és rabszolgák, sőt fiúk és lányok. A gazdag családok gyermekei ugyanezt a képzést otthon, házitanítóktól kaphatták meg.

A következő szint a grammaticus iskolája; a tananyag, mint mindenütt az ókori oktatásban, irodalomközpontú, és a fejlesztem kívánt legfőbb kompetencia a kommunikáció volt. Az oktatás célja a klasszikus auktorok olvasása, megértése és segítségükkel a diák számára is az egyélű, jó stílus kialakítása élőszóban és írásban egyaránt. Az előkelő vagy ambiciózus fiúk útja innen a retorikai képzéshez vezetett, mely a jogi, politikai pályára nyújtott felkészülést, s melynek tanárai jóval magasabb presztízst és társadalmi státuszt élvezhettek, mint az előző iskolatípusok tanárai.
Az oktatás kapcsán gyakran szóba kerülő paedagogus nem tanár, hanem az a rabszolga, aki a gyereket iskolába kíséri, és ott mellette marad. Quintilianus ajánlása szerint (I. 8, 11) intelligens és valamelyest képzett személyt kell erre a feladatra választani, de a gyakorlat valószínűleg ugyanaz volt, mint a dajkák esetében: azt választották paedagogusnak. aki komolyabb munkára fizikailag alkalmatlan volt.

Ez a rendszer rendkívüli mértékben kötetlen, az egyes iskolatípusok átfedik egymást még az oktatásban eltöltendő évek száma és az egyes szintekhez szükséges életkorok is a tanuló képességeihez, és nem biológiai életkorához alkalmazkodnak. Mivel a kézműves mesterségek képzései sem kezdődtek el a korai tinédzserévek előtt. így elvileg az ebben részesülőknek is lehetőségük volt még előtte írástudóvá válni. Ugyanez a helyzet az értelmiségi szakmáknál is: a képzés formai keretét egy képzett mester melletti inaskodás adja, a mester dönti el, hogy milyen tudást vár el inasától. Vitruvius a szabad művészetek beleértve a filozófiát vagy a zeneelméletet széleskörű ismeretét várná el az építészhallgatótól, és hasonlóan vélekedik Galénos az orvostudományról, de a gyakorlatban mindkét tudomány mestere beérhette annyival is, ha hallgatójától írt-olvasott és számolt.

Az ókorban szakmát tanulni vagy tamtam egyaránt jó befektetés volt: a mesterember. ha aránylag olcsón megvásárolt egy gyereket és kitanította, pár év után többszörös haszonnal adhatta tovább. A szülők számára is az volt a legolcsóbb megoldás, ha fiaikat maguk tanították. Nem világos, mi késztette arra a családokat. hogy gyerekeiket esetlegesen mégis idegenekhez küldjék. Nem bizonyítható, hogy az apa halála lett volna a tipikus ok, amiért erre sor került, bár ismert egy szerződés, melyben leírják, hogy az apa látásának megromlása miatt nem tudta gyereke tanítását befejezni, s ezért küldi inasságba. Esetenként talán pedagógiai előnyt is láttak a fiúk inasságba adásában ismert például két olyan szerződés, ahol két takács kölcsönösen küldi a másikhoz fiát inasként.

A fennmaradt szerződésekben a gyerekek nagyobb része szabad származású, és túlnyomórészt fiú. de a rabszolgák között lányokat is találunk. Életkoruk nincs egyértelműen meghatározva, csupán egy szövést tanuló rabszolgalány esetében mondják ki egyértelműen, hogy 14 éves, azonban mivel a szabad fiúk inasságuk második évétől fizetik a fejadót, ebből Westermann arra következtet, hogy a szerződéskötéskor általában 13 évesek lehettek a gyerekek. Egyébként a császári paedagogiumok esetében sem tudunk 12 évesnél fiatalabb tanoncokról.
A törvényszövegek elég egyöntetűen állítják, hogy egy rabszolgának ötéves korától van piaci értéke, amikor is valamilyen munkára már alkalmas, s a kutatás szerint ez az adat korrelál azzal, hogy a rabszolgák sírfeliratai alapján az öt-hat éves korosztályban megfigyelhető egy halálozási csúcs, ami a szabad gyerekeknél hiányzik. Ugyanakkor ebben az életkorban még elsősorban háztartási munkákról, kisebb kisegítő munkákról lehetett szó. és néhány speciális szakmát kivéve, mint például az előadóművészetek, semmi jele, hogy a rabszolgák szakmára tanítása korábban kezdődött volna, mint a szabadoké.

Aligha meglepő, hogy a szakmai képzések fiatalabb korban kezdődtek és fejeződtek be mint manapság, s néha meglepően fiatal korban bíztak meg önálló feladatokkal gyerekeket. Ismerünk 13 éves könyvelőt vagy 16 éves fiút, aki önállóan vezet egy tabernát. Az inasszerződésekben szereplő gyerekek a képzés végére. 14-18 éves korukban teljes értékű, felnőtt munkavállalók lehettek azonban ne felejtsük el, hogy életkoruk alapján is azok voltak, egy római fiú 16 éves kora körül öltötte fel a férfi togát. Bár ismerünk forrásadatokat, ahol még ezeknél is fiatalabb dolgozó gyerekekkel találkozunk; ezeknek egyjelentős része az előadóművészek közé tartozott.
Ismerünk kilencéves táncosnőt, ötéves táncost, tizenkét éves zsonglőrt ezek azok az ágazatok, ahol a kvázi gyerekmunkát ma sem lehet mással pótolni. Más szakmák esetében erősen kétségbe vonható, hogy tanult szakmáról van-e szó. vagy valamilyen rendszeresen végzett, de külön oktatást kevéssé igénylő munkáról. Igaz ez például egy nyolcesztendős kis fodrászra, akit sírfelirata ornatrixnak nevez, de vélelmezhetjük, hogy e meg-jelöléshez elég volt, ha meg tudta fésülni úrnője haját.
A szerződésekben előforduló szakmák a következők: orvos, gyorsíró. tűkovács. fuvolajátékos. kőműves. gyékényszövő. kovács. balzsamozó. Minden más előfordulás a textiliparhoz kötődik, leggyakrabban egyszerűen szövés több mint húsz alkalommal. A ktenistiké techné valószínűleg gyapjúkártolást jelent. Ezek mellett előfordul még egy-egy alkalommal hímzés, illetve aranyhímzés. A szakmáknak ez a megoszlása, azaz a textilipar túlsúlya, az egyiptomi ipar sajátosságait tükrözi.

A szerződéseket az őket elsőként összegyűjtő Westermann két csoportra osztotta, melyekben a pénzügy i kötelezettségek, s valószínűleg a tanítási módszerek is eltértek. A gyorsíró és a fuvolajátékos szerződéseiben a gyerek családja fizet a tanításért, hiszen ezekben a szakmákban a mesternek nem jelent anyagi hasznot az inas munkaereje. A többi esetben azonban a mester fizet a családnak az inasért, méghozzá az eltelt évekkel arányosan emelkedő összeget, hiszen munkaerőhöz jut.
A szerződéseket nagyon eltérő időtartamokra kötik, és még egy szakmán belül is óriásiak a különbségek, így a szövést két évig, de akár négy évig is tanítják. A munkabérek a harmadik évtől ugranak meg erőteljesen, úgy tűnik, addigra a tanítás nagyjából befejeződött. Az egyik leghosszabb képzés az orvosé, hat év, a leghosszabb pedig egy aranyhímző lány szerződése: nyolc év ennek okáról csak találgathatunk.
Az elvárt munkamennyiség felnőttekhez illő, több szerződés szerint az inas napkeltétől napnyugtáig a mesterénél tartózkodik, ezután mehet haza. Öt esetben találunk intézkedést a pihenőnapokról. ezeket az ünnepek megülésére kapják az inasok, és meghatározásuk nem egységes: lehet havonta három, nem meghatározott nap (P. Fouad I. 37), egy másik évenként húsz szabadnapot szab meg ünnepek megtartására (P. Oxy. IV 725), egy harmadik helyen egy rabszolgalány évenként 18 szabadnapra jogosult (P. Oxy. XIV 1647).
Más iratok fel is sorolják az ünnepeket; a megadott napok száma ebben az esetben a legkevesebb (P. Oxy. XLI 2971: mindössze az Amesysia ünnep; P. Oxy. XXXI 2586: Tybi, Pachón, az Amesysia hét napja és a Serapeia két napja). Mivel hétvégi pihenőnapok még nem léteztek. ez a szabadnapmennyiség nagyon kevés. Sok szerződés kiköti, hogy ha a gyerek betegség miatt még e napokon túl is hiányzik, akkor az apának meg kell fizetnie a mester kárát.

Több esetben a szerződés kiköti, hogy a mester a szakma egészét, teljességét tanítsa meg, ahogy ő maga tudja. Ez a kitétel valószínűleg több arra vonatkozó intésnél, hogy a mester ne legyen hanyag a tanításban. A császárkori ipar fejlettsége mellett a munkafolyamat részekre bontása és megosztása nemcsak gyorsabbá tette a termelést, hanem lerövidítette a munkások betanítását, és van forrásadat, mely egyértelműen kimondja, hogy éppen ez volt az egyik cél. Egy ilyen betanítás viszont az inas és családja számára haszontalan lett volna, hiszen az ő hosszú távú céljuk az volt, hogy a gyerek majd önálló mesterként dolgozhasson.
Néhány szerződés szerint az inaséveket vizsga zárja, azonban az inas vizsgáztatása révén valójában a mester vizsgázik, hiszen itt válik nyilvánvalóvá, hogy valóban megtanította-e a szakma teljességét a gyereknek. A fuvolás szerződése szerint a gyereknek három szakmabeli előtt kell bemutatnia művészetét. Hasonlót látunk a hímzőlány esetében is, és a takácsszerződések, melyek kárpótlásra kötelezik a mestert, ha a tanítvány szakmai előmenetele nem lesz teljes, szintén feltételezik, hogy valamiféle vizsgát kellett tenniük, független szakértők előtt.

Keveset tudunk róla, hogy ezek a gyerekek milyen munka-környezetbe kerültek elszerződésük után ez nyilván nem is volt egységes. Maga az üzem állhatott néhány, kiskorú inassal dolgozó mesteremberből, de lehetett akár kisebb manufaktúra is. A gyerek szerepe lehetett egyszerű fizikai munka egy írástudatlan mesterember mellett (e tény néhány szerződésből egyértelműen kiderül), de bizonyos szakmák esetében akár egészen iskolaszerű környezetbe is kerülhetett.
Bár az ókori adatok nem rögzítik egységesen, hogy valamilyen szakmai képzés elkezdéséhez milyen előzetesen megszerzett közműveltségi ismeretekre vagy hány kijárt osztályra van szükség, ettől függetlenül az egyes mesterek megfogalmazhatták a saját igényeiket. Galénos vagy Vitruvius az orvosi és építészeti szakma gyakorlásához széles körű filozófiai műveltséget tart elengedhetetlennek, de még egy egyszerű felcsernek is alapvető elvárása volt, hogy az inasa magabiztosan írjon-olvasson. Mindez az inasszerződésekben csak ott válik nyilvánvalóvá, ahol valamiféle tankönyv is említésre kerül.

A gyorsírói szerződésben két tanítási periódust különböztetnek meg: az első szakasz végére a gyerek megtanulja a commentariust minden bizonnyal valamiféle tankönyvet -, a második végére pedig megismeri az egész mesterséget. A tanítási módszerekre vonatkozó adatunk nagyon kevés, néhány szórványos forrásadatot ismerünk csupán, így például Petronius szerint a tanuló borbély életlen borotvát használ, amíg meg nem tanulja a mesterséget. Platón azt úja, hogy a fazekasgyerek is sokáig csak nézi az apját, mielőtt maga is megpróbálkozna a munkával. Athénban létezett egy közmondás, miszerint valaki „nagy vázán akarja tanulni a fazekasságot" ennek jelentése nagyjából a „túl nagy fába vágta a fejszéjét” mondással egyenértékű.
A forrásadatokon túl a régészet is segítséget nyújthat, amennyiben képesek vagyunk azonosítani a gyerekek által készített tárgyakat a klasszikus kori görög kerámia esetében erre vonatkozóan történtek kísérletek. Langdon szerint egészen szó szerint kell értenünk a kis és nagy vázákra vonatkozó közmondást, és a fazekasság tanulását valóban miniatűr edényekkel kezdték; több olyan jelet is felsorol, melyek gyengébb motorikus képességekkel rendelkező kiskorú alkotóra vallanak, ilyen például a szimmetria szándékolatlan hiánya. Ténylegesen előfordul, hogy apró edénykéket fordítva, fejjel lefelé festeti ki valaki.

Ezeken túl a mesterség elsajátításának didaktikájából egyetlen aspektusról rendelkezünk bővebb forrásmennyiséggel, ez pedig az antik pedagógia állandó módszere, a verés. Ebben a kérdésben a jogi szakirodalom is szolgál adatokkal; a Digesta például említést tesz a cipészmesterről, aki egy pofonnal kiverte az inasa szemét. A jogász Julianus az esetet nem tekinti a Lex Aquilia alapján perelhető testi sértésnek, mondván, hogy a tett célja nem a fizikai károkozás volt, hanem a fegyelmezés igaz, Ulpianus ugyanebben a töredékben ellenvéleményt fogalmaz meg.
Áverés szempontjából valószínűleg a szabad gyerekek helyzete nem volt sokkal jobb a rabszolgákénál, hiszen a fizikai büntetés az antik pedagógia egészének alapvető módszere volt. Ha a bánásmód elviselhetetlennek bizonyult, a gyerek családi viszonyain, a szerződés szigorúságán és persze a gyerek társadalmi státuszán múlott, hogy van-e kiút a helyzetből. Lukianos, az író alig egy napig tanulta a kőfaragást nagybátyjánál, azonban az első szigorú verés után hazasírta magát. Athénban szökésnek tekintem. A felnőttekre vonatkozó eseteken túl egy tétel kimondottan a dolgozó gyerekekre vonatkozik: nem szökevény az a rabszolga gyerek, aki a mesterétől hazaszökött az anyjához, amennyiben azért tette, hogy anyjától kérjen közbenjárást valamilyen büntetés elkerülésére.

Nincs rá módunk, hogy összetett és részletgazdag képet kapjunk róla, hogy a római fiatalok élettörténeteiben milyen tipikus élménykomplexumként jelentek meg az inasévek. Ahogyan az iskola is. egy-egy tanár brutalitása akár élethossziglani traumát eredményezhetett, de pozitív emberi kapcsolatok is kialakulhattak és az inaskodás egy újfajta közösséghez való tartozás élményével is megajándékozhatta a fiatalokat; ez utóbbira különösen a császári paedagogiumok feliratos anyagában találunk egyértelmű példákat. A szituáció hasonlósága miatt elvileg analógiaként használhatjuk fel a középkor és az újkor összehasonlíthatatlanul bőségesebb forrásanyagát, ahol a mesterségek tanulásában szintén az inasrendszer dominált, azonban ezekkel az analógiákkal nem árt óvatosan bánni.

Az ókor szakmai képzéseinek egyik feltűnő jellemzője a centralizációs törekvések teljes hiánya volt. Ez nem csupán az állam részéről hiányzott, hanem ellentétben a középkori céhekkel a szakmai collégiumok sem avatkoztak be a képzés folyamatába. Azt, hogy kinek a tudása elégséges a megélhetés biztosításához, teljes egészében a piac döntötte el; az ókor folyamán nem találunk rá példát, hogy egy mesterségnél a tanulók számának korlátozásával próbálták volna csökkentem az iparűzők számát. Ellenkezőleg, inkább a képzett mesterek hiányával kapcsolatos panaszokkal találkozhatunk.

Az oktatás, akár szakmai volt, akár akadémiai, magánszemélyek, a mester és az inas gyámjainak szerződésén alapult, mindenféle intézményes keret mellőzésével. A képzést záró vizsga célja annak ellenőrzése volt, hogy a mester teljesítette-e a szerződéses vállalásait, nem annak ellenőrzése, hogy a tanonc megfelel-e valamilyen szakmai kritériumrendszernek. Semmit nem tudunk róla, hogy egy inasszerződését teljesítő fiatal számára mi volt karrierje tipikus következő lépcsőfoka, csak annyit tudunk, hogy a teljes folyamatot nem szabályozta más, csak a piac.



Tóth Anna Judit