logo

XII December AD

Fémek

A Római Birodalom gazdaságának egésze szempontjából elsődleges fontossággal bírt a fémek bányászata. Ezeket előfordulásuk ritkasága és értéke alapján a görög és római szerzők a következő sorrendben emlegették - a legritkábbal és a legértékesebbel kezdve - arany (Au), ezüst (Ag), réz (Cu), vas (Fe), ón (Sn) és ólom (Pb). Egyes becslések szerint vasércből évente 82 500 tonnát bányásztak a Római Birodalom területén a császárkor első két évszázadában, ezután az ólom következett (80 000 t/ év), majd a réz (1000 t/év), az ezüst (150 t/év) és az arany (9 t/év).
Összevetésül megemlíthetjük, hogy a Han korabeli Kínában az éves vasérckitermelést maximálisan 5000 tonnára becsülik, de lehet, hogy ez a becslés is nagyon eltúlzott. A vas kivételével a fémek csak kevés provinciában koncentrálódtak.

Az arany legfőbb lelőhelye Hispania Tarraconensis északnyugati része, valamint Lusitania, Dalmatia és Britannia, Traianus hódítása után pedig Dacia volt. Kisebb mennyiségben Egyiptomban is bányásztak aranyat (Bir Umm Fawakhir). Bár termésaranyat szerencsés esetben a föld felszínén is lehet találni - Plinius szerint Nero korában Dalmatiában egyetlen nap alatt ötvenfontnyi (kb. 16,3 kg) aranyat lehetett összeszedni - „egyébként pedig Hispania kiszáradt, kopár, mást nem termő hegyeit kényszerítik rá arra, hogy e kincsben bőségesek legyenek” (NH XXXIII. 67). Az aranybányászat módját az idősebb Plinius - aki Hispania Tarraconensis egyik procuratoraként személyesen is felkereste a bányákat - részletesen dokumentálta (NH XXXIII. 70-77).

A bányászok előbb tárnákat vágnak a hegyekbe, majd ezeket odaterelt folyók segítségével összeomlasztják (ruina montium). A törmelékhalmaz kimosására elvezető csatornákat ásnak, amelyekbe előbb egy hangaszerű növényt hordanak, amely összegyűjti az aranyat. A hispaniai (Montefurado, Puerto del Palo, Las Médulas) és walesi (Ogofau, Dolaucothi) aranybányák régészeti feltárása megmutatta, hogy a római mérnökök valóban hatalmas teljesítményekre voltak képesek a termelés növelése érdekében. A Duerna-folyót - a Plinius által fentebb idézett módszerrel - számos ágra választva a hegyek összeomlasztására és a meddő kőzet kimosására használták (így jöttek létre az ún. „Las Moraceras”).
A rendkívül vízigényes aranykiválasztáshoz Las Médulasban nem kevesebb mint hat vízvezetéket építettek, amelyek kb. 20 km-ről napi 34 millió liter vizet szállítottak a bánya területére. Mind a hispaniai, mind a walesi bányákban egy párokba rendezett, felülcsapott vízkerekekből és tartályokból álló rafinált vízkiemelő rendszer tette lehetővé, hogy a bányászat akár 250 méter mélyen is folyhasson a föld alatt.
Dacia provincia létrehozása (Kr. u. 106) után rövidesen megkezdődött az itteni aranybányák (aurariae Dacicae) kiaknázása. A daciai aranybányászat központja az erdélyi Érchegység volt, ahol Ampelum (Zalatna/Zlatna) és Alburnus Maior (Abrud-Verespatak/Ro§ia Montana) nagyobb települései mellett kisebb falvakban (Deusara, Kartum, Immenosus Maior, Vicus Pirustarum) éltek a bányamunkások.

Idősebb Plinius, aki az ezüst bányászatának módját is részletesen leírta, megjegyzi, hogy ez a fém „majd minden provinciában előfordul, de a legszebb Hispaniában van”. Plinius ennek bányászatát is részletesen leírta (NH XXXIII. 95-98).
A hispaniai ezüstkitermelés olyan jelentős volt, hogy a Rio Tinto környéki ezüstbányák hozamának változása egyenes összefüggésben állt a római pénzverés nemesfém-utánpótlásának alakulásával. Egyébként a Plinius által említett „majdnem minden provincia” közé tartozik Britannia (pl. Charterhouse-on-Mendip); Germania (Wiesbaden, Markirch); Gallia (az egyes aquitaniai törzsek területén lévő ezüstbányákról: Strabón IV. 2, 2. C 191); Sardinia (Iglesiente, Argentiera); a Duna-menti tartományok: Noricum, Illyricum, Moesia, valamint Achaia.
Hajóroncsban egyelóre nem találtak ezüstöntecseket, de az európai kontinens számos országában 2004-ig közel száz ezüst-ingot került elő, melyeknek kb. egyharmada a jól ismert kettős bárd alakú, és nagyjából az egy római libra (327,45 gr) súlyt közelíti meg, ami a kitermelés bizonyos mértékű standardizáltságára enged következtetni. A fémtömbökön szereplő pecsétek gyakran a császári családdal mutatnak szoros összefüggést, vagyis a bányák a patrimonium Caesarishoz tartozhattak.

Rézércet legrégebb óta Cipruson bányásztak, de ennek értéke - mondja Plinius - jelentósen csökkent azután, hogy másutt jobb minóségű ércre bukkantak (NH XXXIV. 2). A Troodos-hegységben például Soli (Lefke) környékén és Tamassosban voltak gazdag ércbányák: „ahol a rézgálicot és a rézrozsdát termelik, melyek orvosi célokra nagyon hasznosak” (Stra-
bón XiV. 4, 5. C 684).
Rezet termeltek Galliában is, Plinius leírásából úgy tűnik, elsőként Sallustius bányáiban a ceutroniai Alpokban (Tarentaise), „de ez nem volt hosszú életű”. Ezután Augustus feleségéről, Líviáról neveztek el rézbányákat, „de az aes Livinanum is hamar kifogyott” (NH XXXIV. 3-4). Germaniában az ún. Aemilianus-bánya volt az egyetlen rézbánya a Saar-vidéken, amely bérlője után kapta nevét, ez feliratos forrásból ismert (CIL Xiii 4238 = AE 1983, 717).

A korai principátus kori rézpénzek izotópos kutatása kimutatta, hogy Augustus korában a pénzekhez felhasznált réz leginkább Sardiniából és Délkelet-Hispaniából, valamint kisebb részben Etruriából származott. Ugyanez volt a helyzet Tiberius korában is, kivéve, hogy Etruria helyett feltűnt Ciprus mint a réz forrása.
Az augustusi quadransokhoz és a késő Tiberius-kori asokhoz pedig kizárólag a Rio Tinto környéki rezet használták. Érdekes, hogy a római irodalmi források nem tudnak az Arabia (a mai Jordánia) területén lévő gazdag rézbányákról, melyek közül Wadi Faynan környékén található az egyik legjobban kutatott. A római kori hajóroncsokból rézöntvények is előkerültek: Sud-Lavezzi II (235 öntvény), Pecio del Cobre (Cádiz, 26 öntvény) és Maguelone (Dél-Gallia, 13 öntvény).

Minthogy bronzot sok helyütt állítottak elő a birodalomban, másutt is lehettek még kiaknázott réz és ón lelőhelyek. Az ónt (Sn) a bronz öntéséhez és bádog készítéséhez használták, s főként Délnyugat-Britanniában (Mendip, Cornwall) és az Anatóliai-félszigeten bányászták. Ón öntvények kerültek elő a Port-Vendres II hajótörésből. Ezt az elemet a 2-3. században felváltotta a cink (Zn), amit Cipruson bányásztak nagy mennyiségben.

Az ezüsttel együtt előforduló ólom főként Britannia, Sardinia, Hispania és Achaia bányáiból érkezett. Plinius szerint „Hispaniában és egész Galliában igen fáradságos munkával ássák ki, Britanniában azonban a föld felszínén van, és annyira bőségesen, hogy törvénynek kell kimondania: egy bizonyos mennyiségnél nem termelhetnek ki többet” (NH XXXiV. 164-165; Darab Ágnes fordítása). Erre a fémre óriási szükség mutatkozott a birodalom minden területén, mivel felhasználták vízvezetékek, hajóalkatrészek, építési kötőanyag és edények készítésére, továbbá élelmiszer-tartósításra, erjedésgátlóként, festék- és szépítőszer-adaléknak és festéknek is.
Néhány Kr. u. 1. századi hajóroncsban talált ólomöntecsek alapján (Cabrera 4,5,6; Port-Vendres II; Saintes-Maries-de-la-Mer 1; Lavezzi 1; Sud-Lavezzi2;Sud-Perduto 2) Claude Domergue rekonstruálta az ólomöntvények előállításának és kereskedelmének egyes fázisait. Először az olvasztott ólmot formába öntötték, amelyen egy öntvényjelzés szerepelt. Később a már kihűlt öntvényre más pecséteket is tettek. Ezután az öntvényeket valószínűleg egy fa rakodólapra szögezték, hogy megakadályozzák elcsúszásukat. Ekkor számok és újabb pecsétek kerültek rájuk.

Domergue a baeticai öntvényekkel kapcsolatban megállapította, hogy az öntvényjelzés a tulajdonosé, azután az öntvényeket összegyűjtő mercator pecsétje került rá, aki hajójának padlójához szögezte azokat, miközben a Baetis-folyón (Guadalquivir) lefelé csorgott, minden kikötőben megállva, hogy begyűjtse az aktuális bányák újabb és újabb öntvényeit. Ezután Hispalisban, Baetica legfőbb kereskedelmi kikötőjében kirakodták és raktározták az öntvényeket, amíg egy újabb mercator meg nem vette őket. Ő ismét lemérette és a saját pecsétjével látta el azokat, majd rábízta egy naviculariusra, aki Galliába vagy Italiába hajózott velük. Elképzelhető persze egyszerűbb folyamat is - maga Domergue három másik lehetséges változatot is felsorol. Annyi azonban bizonyos, hogy a Carthago Nova (Cartagena) környéki ólombányák öntvényei a Kelet-Mediterráneumba is eljutottak, ami a kitermelés és szállítás nagyfokú - és birodalmi léptékű - szervezettségére utal.
Vasat szinte mindenütt bányásztak a birodalom területén (Plin. NH XXXIV. 142), mivel a köztársaságkor vége felé már óriási mértékben nőtt iránta a kereslet. Csak egyetlen példa: egy nem túl jelentős, a mai Skócia területén felállított római erődtábor, Inchtulhill területén 12-24 cm hosszúságú vasszegekből egymillió darabot - súlyban összesen hét tonnát - találtak egy gödörben elásva.

A rómaiak, mielőtt Kr. u. 87-ben felhagyták volna a tábort, a felesleges szögeket így rejtették el a barbárok elől. A köztársaság korában főként Elba szigete és Etruria látta el vassal Rómát és egész Itáliát (Diod. V. 13, 1-2). A korai császárkorban már főként Galliából, Britanniából, Noricumból, Illyricumból és Thraciából érkezett a vas, persze nem közvetlenül Rómába, hanem egyből a fegyvergyártókhoz, akik a határokon állomásozó hadseregnek szállítottak.
A számos görög és római szerző által magasztalt noricumi vasat (ferrum Noricum) a karinthiai Gurina, Hüttenberg, Lölling, Semlach és Wiesenau bányáiban állították elő, amelyek korábban a noricumi királyok tulajdonában voltak, de később a császári patrimonium részét képezték.

Kevesebbet tudunk az erdélyi vasbányákról. Ezek is állami tulajdonban voltak, a kitermelést bérlők (conductores) végezték. Felirataik csak a 2. század végéről és a 3. század elejéről maradtak fönn. Egy vasbányabérlő, a görög származású Flavius Sotericus egyben Sarmizegetusában a császárkultuszt ápoló egyesületnek volt a tagja. Ezt a bányabérlőt említő feliratot Alsótelken (Teliucul Inferior) találták, ahol a Ruszka-hegység jelentős vasérctelepeit a rómaiak már művelték.
Alsótelek közelében, Gyaláron (Ghelar) vasolvasztó is előkerült. E viszonylag bőséges ellátás ellenére nyersvasat még Kínából, Indiából és Parthiából is importáltak a rómaiak, sőt a pálmát Plinius egyértelműen a távol-keleti vasnak adta (NH XXXIV. 145). Két procurator ferrariarum felirata is előkerült Ostia kikötőjében (CIL XIV 52 = ILS 1592; CIL XIV 4459 = ILS 1442) és egy másik Rómában (CIL VI 31863 = ILS 9011). Valószínűleg ezek voltak hivatva Róma vasellátását felügyelni és biztosítani. Vasat ugyanakkor halálbüntetés terhe alatt tilos volt a barbár területekre exportálni.


Forrás: Grüll Tibor - A Római Birodalom gazdasága