logo

XV December AD

Építési és malomkövek

Követ természetesen szinte mindenütt bányásztak a birodalomban, hiszen a nagyszabású építkezésekhez a tégla és a fa mellett elsősorban erre az anyagra volt szükség. A többnyire csak helyi jelentőséggel bíró mészkőbányákkal eddig nem nagyon foglalkozott a kutatás. A katalán vidék bányáinak kutatásából azonban kiderült, hogy egyrészt a bányákat nehezen lehet datálni, másrészt kiaknázásuk összefügg a vidék romanizációjának, elsősorban az urbanizálódásnak a folyamatával.
Bányákat elsősorban a római városok környékén találunk, de egy-egy nagyobb projekt (vízvezeték építés, villa, sőt akár monumentális síremlék vagy diadalív) kedvéért is kiaknázták a lelőhelyeket, igaz, legtöbbször csak rövid ideig. Kutatók feltárták például a híres Pont-du-Gard vízvezeték építéséhez használt kőbányákat. Hispania Tarraconensis északkeleti részében a kőkitermelés (márvány, broccatello és az ún. Santa Tecla-kő) az Augustus- és a Flavius-kor között kulminált, s ekkorra már a kőfejtés technikáját is standardizálták. Bizonyos típusú köveket (pl. El Medol) luxuscikkek, szobrok, feliratok gyártására használták. A Galliában fellelhető kőbányák helyét és kitermelési módszereit is megismerte már a kutatás.

A leggyakoribb és éppen ezért közönségesnek mondható kőbányák mellett igen értékesnek számítottak a márványlelőhelyek. A márvány használata római középületekben Kr. e. 146-ban kezdődött, L. Caecilius Metellus Macedonicus építkezéseivel. Az első teljes egészében márványból emelt templomot is ő építette Iuppiter Statornak a Campus Martius déli részén (Vell. Hist. I. 11, 5). Ennek a templomnak az építőanyaga valószínűleg görög márványbányákból került ki, míg Itáliában (Carrarában) bányászott márványt elsőként Caesar építésze, Mamurra használt fel (Plin. NH XXXVI. 48).
Érdekes, hogy IV. Antiochos Epiphanés római építészének, Cossutiusnak (akivel Kr. e. 174-ben az athéni Olym- piai Zeus templomot is terveztette) és felszabadítottjainak felirataival a mediterrán térség számos márványbányájában találkozunk. A hadsereghez tartozó terepgeológusok járták a birodalom területeit újabb és újabb kőzetfajták után kutatva. Egy görög nyelvű feliratról tudjuk, hogy a „császári porfírt” és más köveket egy bizonyos Caius Cominius Leugas nevű geológus fedezte fel Kr. u. 18. július 23-án:

Gaius Cominius Leugas, aki felfedezte a porfír-, a knékites- és a fekete- porfír-bányákat (metalla), valamint sokféle színes kőre bukkant rá, ajánlotta ezt a szentélyt Pannak és Sarapisnak... Tiberius Caesar Augustus uralkodásának negyedik évében, Epeiph hónap 29. napján.
SEG XLV, 2097

A bányák egy része császári tulajdonban volt: például az egyiptomi Keleti-Sivatagban a Mons Claudianus, a Mons Porphyrites vagy a Mons Ophialtes. Az itteni bányák szervezetéről, katonai védelméről, a kitermelt kövek szállításáról részletes információkkal rendelkezünk az osztrakonok és régészeti leletek jóvoltából. A Mons Claudianusnál például szürke dioritot bányásztak, amelyből főként oszlopokat készítettek. A sziklákból kivágott köveket helyben megadott formára faragták, valószínűleg abból a célból, hogy így is csökkentsék a súlyt.

A bányásztelep egy Domitianus-kori erődből és 1 km-es sugarú körben elszórt 130 kőfejtőből állt. A kifejtett oszlopokat görgőkön gurították el a 120 km-es sivatagi úton a Nílusig. Egy 20 méteres oszlop kb. 200 tonnát nyomott. Egy osztrakon említést tesz egy 12 kerekes szállító járműről, s a Nadj el-Teyr síkságon találtak is egy 3 méter nyomtávolságú keréknyomot.
A Mons Claudianuson fejtett gránitdiorit használata, amit régebben granito delforónak, vagyis a (római) fórum gránitjának neveztek, egy-egy kiemelkedő római épületre korlátozódott. Legnagyobb meglepetésünkre a kőbányákban dolgozó kőfaragók és a katonák ellátása egészen jó, sőt a körülményekhez képest luxus színvonalú volt, ez is jelezte, hogy a császárok semmi pénzt nem sajnáltak az értékes kövek kitermeléséért. Az egyiptomi bányák termelése Alexander Severus és Diocletianus között szünetelt.

Néhány száz éven keresztül a Római Birodalom több márványt termelt ki, mint a korábbi birodalmak és királyságok összesen. A 2. század során a császárok valószínűleg felállítottak egy ratio marmorum nevű hivatalt, amelynek a birodalom számos márványbányája volt a tulajdonában, és szervezte a kitermelést. Ezek közé tartozott az Euboia szigetén található marmor Karystium (cipollino); a tunéziai Simitthus (Chemtou) mellett kitermelt marmor Numidicum (giallo antico); a Smyrna (Izmir) melletti Teosról származó marmor Lucullum (africano); a lakóniai zöld porfírkő, a marmor Lacedaemonium vagy lapis Lacedaemonius (serpentino vagy porfido verde); a marmor Chium (portasanta) Chios szigetéről; a marmor Troadense (granito violetto) a nyugat-törökországi Alexandria Troas (Kozag Dag) mellől; valamint az egyiptomi lapis Thebaicus vagy pyrropoikilos (asszuáni gránit), a marmor Claudianum (granito del foro), vagy a marmor porphyrites (bíbor vagy fekete porfír), a lapis basanites (a zöldes színű bekhen-kő) az egyiptomi Wadi Hammamatból, továbbá sokféle vulkanikus kőzet, amiket korlátozott mennyiségben bányásztak.

Közismert, hogy a római magán- és középületek legkedveltebb márványfajtája az említett, Euboia szigetéről származó, zöldesszürke Karystia lithos volt, amit ma cipollinónak neveznek. Az itteni bányának gazdag epigráfiai anyaga maradt fenn. A karystosi márvány eljutott a birodalom minden szegletébe: Macedonia, Achaia, Italia, Cyprus, Aegyptus, Mauretania, Africa, Iudaea, Dalmatia, Gallia, Hispania és Britannia városaiba.
A prokonnésosi márványt előszeretettel használták szarkofágok készítésére. A Tiberius uralmától kezdve állami tulajdonban lévő bánya köveit elsősorban a Kelet-Mediterráneum, az Adriai-tenger és a Fekete-tenger környéki városokban találjuk meg. A márványok kereskedelmének intenzitására jellemző, hogy 2008-ban már csaknem 30 olyan hajóroncsot tartott számon a kutatás, amelyek rakománya főként ebből az építőanyagból állt.
Különösen Szicília partjainál került elő sok ilyen hajóroncs (Capo Taormina, Marzamemi I és II, Isola delle Correnti, Camarina, Capo Granito- la), elsősorban africai és görögországi márványszállítmányokkal. Portus (Ostia) kikötőjében már azt is kiderítették, melyik dokkba érkeztek a márványszállító hajók. Az antik kövek régészeti kutatásának 1988-ban Association for the Study ofMarbles and Other Stones in Antiquity (ASMOSIA) néven szervezete is alakult.

A malomkövek eredetének kutatása - hála a technikai fejlődésnek, amely lehetővé tette a petrokémiai „ujjlenyomatok” vizsgálatát - az utóbbi évtizedekben vált prosperáló ágazattá a régészetben. A malomköveket előszeretettel készítették nagy keménységű, az őrlésnek ellenálló, vulkanikus eredetű kőzetekből. Mivel ezek a birodalom nem minden területén álltak rendelkezésre, nagy mennyiségben exportálták is őket.

Az egyik legismertebb római malomkőbánya és műhely Orvieto környékén működött. Az itt található harmadkori eruptív kőzet: a leucitos fonolit vagy leucitofir kiválóan alkalmas volt malomkövek gyártására. Ezeket aztán a Tiberisen szállították Ostiába, ahonnan hajón vitték tovább a birodalom különböző részeibe. Eddig Németország, Franciaország, Itália, Spanyolország, Portugália, Marokkó, Tunézia, Líbia, Algéria, Ciprus és Törökország területén találtak orvietói malomköveket.
Plinius szerint a nagy (1,5 méter magas), állatok hajtotta malomköveket (mola asinaria) is Volsinii közelében találták fel (NH XXXVI. 135). A mai kutatás ezeket pompeii stílusú malomköveknek nevezi. Sardinia szigetén Mulargia közelében (a helységnév a latin molaria szóból ered) egy oligocén-miocén kori piroklasztikus vulkáni kőzet, a vöröses színű riolitos ignimbrit fordul elő, amely szintén kiválóan alkalmas malomkövek készítésére. Az itteni pompeii stílusú malomköveket az 1. századtól kezdve széles körben exportálták főként Észak-Afrika, Itália és Hispania városaiba.

Az Alpoktól északra a Bellerberg-vulkán (Eifel, Mayen), valamint a La Nugere-vulkán mellett (Chafne des Puys, Massif Central) található a legnagyobb vulkanikus bazalt kőbánya. Az itt kitermelt köveket felfelé a Rajnán, lefelé a Dunán szállították, elsősorban Galliába és a Duna menti tartományokba.


Forrás: Grüll Tibor - A Római Birodalom gazdasága