logo

XXVIII Novembris AD

Elválási okok

Az elválási szabadság elvül lévén kimondva talán könnyebb volna felsorolni mi nem szolgálhatott elválási alapul sem mint épen ellenkezőleg az egyes eseteket, mert a mint kölcsönös consensus hozta létre a házasságot úgy fel is bontja a mutuus dissensus. Azon régi törvény, mely állítólag Romulustól ered azt tartalmazza: ius divortendi ne esto, és csak 3 esetben engedi meg a férjnek az elválást, t. i. házasságtörés, magzat elűzés, a házastárs elhanyagolása miatt.
Már felette régen tartották elválási oknak a feleség részegeskedését is, mert ez állítólag már Romulus szerint is kárhoztatandó, mint a szemérmetlenség előmozdítója. Ha egyéb okból válnék el a férj javainak felét nejének, másik felét Ceresnek kell adnia. Ha azonban a manus hiányzott bármelyik fél kívánhatta az elválást.

A XIL tábla, mely az élő szokásjogot codificálta kitérj észté figyelmét a családi viszonyokra is, jelesül az elválást, mely a házastársak közt felette régi jog szabályozta. Ezt bizonyítja Cicero mondata, mely szerint Antonius ezen híres kéjenc magától Kytheris örömleányt úgy bocsátja el mint a hogy a házasság felbontatik, t. i. illam suam res suas sibi habere jussit, ex XII. tabulis causam addidit, claves ademit, foras exegit. Általában nem hihető, hogy az ok nélküli elválást engedte volna meg a XII. tábla törvény. Bár az elválási szabadság a köztársaság fénykorában sem hiányzott, az elválás ekkor mégis ritka volt.

Gellius azt állítja, hogy Róma fennállásának első ötszáz éve alatt sem elválással sem hozományi kérdésekkel nem volt baj, nullas rei uxoriae neque actiones neque cautiones in urbe Romana aut Latio fuisse; továbbá azt állítja ugyanott, hogy Carvilius volt az első, ki elvált magtalan nejétől, megesküdvén a censornak, hogy gyermeknemzés végett nősül. Hogy Carvilius adta volna az elválásnak első példáját ez nem igaz, volt már előbb is sok elválás; legfeljebb az lehet igaz, hogy ő volt az első a ki az elválást feleségének meddőségével indokolta. Es ezen elválási ok okozhatott feltűnést.
Egyébiránt Gellius maga kétszer említi, ezen eseményt s mind a kétszer más-más időbe teszi, jelesül előbb 523-ra, aztán 519-re, s maga is úgy említi a fentebbi esetet, mint a mely memoriae traditum est, nem pedig mint kétségtelen történelmi eseményt, a mi már magában gyanússá teszi Gellius megbízhatóságát.
Annyi kétségtelen, hogy annál gyakrabban fordult elő elválás minél inkább tünedezett a régi erkölcsi komolyság, hűség és gyengült a manus. A férfiak e részben könnyelműségét beszéli Valerius Maximus (VI. 3. 10-12) Suetonius (Caesar 6. 50. Oct. 62. 63,) de a nőkről sem jegyzett fel jobbat Plautus Cicero és Suetonius.

Már a köztársaság hanyatlásával ijesztő mérvet öltöttek az elvá-lások. Nem épen ritka eset melyet Cicero említ 7) »Paula Valeria - divortium sine causa - fecit.« Hiszen Cicero maga elvált első nejétől, hogy gazdagabbat vehessen férjhez, emettől pedig mivel leányát nem eléggé gyászolta.
Az elválásra Caesar elegendő oknak vélte, hogy neje Pompeja gyanús volt azon botrányban, hogy a bona dea áldozatán, hol csak nők lehettek jelen, Clodius női öltönyben részt vett. Caesar tudta, hogy neje ártatlan, s őt mégis elbocsátja magától, mert azoknak kik ő hozzá tartoznak nemcsak a bűntől, de a gyanútól is tisztáknak kell lenniük, holott ő maga a legbujálkodóbb életet űzte. Mily csekély ok szolgálhatott ürügyül az elválásra, midőn p. o. Sulpicius Gallus nejét elűzte magától, mert e nő hajadon fővel lépett az utcára.

A ki a férj beleegyezése nélkül színházba ment, már okot szolgáltatott az elválásra. Antistius Vetusnak elég ok volt az elválásra, hogy látta nejét valamely felszabadult nővel beszélni - titkolódzva. Még azt sem tudjuk, nem volt-e mind ez csak előrántott ürügy. Épen nem meglepő, hogy a férj, ha mástól teherbe ejtve találta nejét, ezt elhajthatta magától.
Hogy a házasságtörés a legdurvább sértése a házastárs jogainak, ez kétségtelen, oly nyomokat hagy ez hátra, melyeken a kölcsönös szeretet és tisztelet soha nem járhat. Az elhidegülés sőt gyűlölet egész az elválás követeléséig fokozódhatik, és méltán. De a törvény (lex Julia) csak a férjnek engedett panaszt a házasságtörés alapján. A férjet az által is kényszeríti a házasságtörő feleség elleni fellépésre, hogy a fel nem lépés kerítőségnek nyilváníttatott s jövőre ily panasz indítására képtelenné tett.

Az elválásra törvényes okot ad Theodosius szerint a házasságtörés, gyilkosság, méregkeverés, felségárulás, lázadás, csalás, sírok feldúlása, templomtolvajlás, rablás, marhazsiványság, botrányos parázna élet, a házastárs élete elleni leselkedés; mindez elegendő ok a feleségnek, hogy elválást követelhessen.
Ugyan ezen okokból válást követelhet a férj is, mely okokhoz adandó még, ha férje engedelme nélkül lakmározik idegen férfiakkal, ha kellő ok nélkül a házon kívül éjszakázik, ha a circusba, színházba, versenytérre, viadaljátékba megy mulatni férje tilalma ellenére, ha bujaságból más férfival fürdik, magzatát elűzi, kezét másnak ígéri.
Justinianus a felsorolt okok valamelyikével nem indokolható elválást csak akkor engedte meg, ha az elválni akaró szüzességi fogadalmat tesz és zárdába megy. A ki nejét két év lefolyta alatt nem bírta elhálni, az okot adott az elválásra. Ezen időt később három évre hosszabbították meg.

Justinianus kimondta, hogy a hozomány nélküli feleséget sem szabad ok nélkül eltaszítani. Az ezen tilalom ellen vétő férj vagyonának egy negyedét, de 100 font aranynál nem többet köteles adni elűzött nejének. Ugyan igy bűnhődnék az ok nélkül elváló feleség is, kire ezen felül 5 évi kényszer coelibatus méretik.
Rómában elválási oknak tekintették a rendkülönbség beállását is. Epén ezen elválási ok bizonyítja, mily kevéssé tartották felbonthatatlannak a házasságot. A ki felszabadult rabnőt (libertina) vett feleségűi és később senatorrá lett, kénytelen volt nejétől elválni mint rangjához nem illőtől. Hasonlólag, a feleség, kinek apja senatorrá lett, nem élhetett tovább oly férjjel, ki a felszabadultak osztályához tartozott. így egyik társnak szerencséje a másiknak szerencsétlenségét okozta. De ezt már Ulpianus korában nem tartották meg pontosan. Justinianus méltán nevezi szigorúnak, sőt kegyetlennek a lex Juliát és ezt méltán törölte el.

A szabadságvesztés oly polgári baj, mely feloldhatja a köteléket. A deportatióra ítéltetés vagy a száműzetés elválást vont maga után, ha a száműzött házastárs iránti vonzalom megszűnt s az illető nem kívánt osztozkodni férje szerencsétlenségében. Az ellenség fogságába került férj nem nevezhető házasság felbontónak, s amíg életben van neje elváltnak nem tekinthető, hacsak maga a nő nem mond fel. Viszont, ha a feleség kerülne hadi fogságba és ott elhal, úgy tekintendő, mint aki férjes állapotban halt el.
Ha kétes, hogy a házastárs mint fogoly él-e még, és már öt év óta hiányoltatik, vagy ha biztos, hogy ugyanott elhalt, akkor a házasság szép szerével felbontottnak tekintetik s egyik társnak vagyonából sem történik levonás, holott a vétkesen elváló mindig szenved vagyoni rövidséget - kívéve ha mindketten vétkesek.

Ha azonban ez volna kitűzve, hogy »add vissza a hozományt, ha Titia megszűnt valami okból házas társad lenni,« ily általános fogalmazvány mellett a hozomány visszaadandó, ha a nő hadifogságba került, ha deportatióra Ítéltetett, vagy rabszolgálóvá lett. Ilyen esetben az adandó vissza, ami a házasságnak nem elválás, hanem halál általi felbontása esetére köttetett ki.

Az is gyakran megesett, hogy a házasság felbomlott a férjnek katonai vagy papi szolgálatba lépése folytán. A hűtlen elhagyás sem volt példátlan, mely az elhagyott társat a kötelék végleges felbontására jogosítja. A házasság felbontását sok esetben eredményezte a magtalanság az igen előre haladott életkor és testi betegség.
Veszélyes vagy undorító bajban sínylődő társához senki sem volt kötve. Ezt igen ravasz fondorkodásokra zsákmányolták ki. Némely hűtlen nő az által kényszerítő az elválásra férjét, hogy bőrét ráncosnak tétette, fogait megfeketíti, szemeit elforgatja, magát náthássá és gyakran izzadságossá tévé, arckenőcsével bekente férje ajkait. Mind ez elmúlt az elválás után. Nem volt példátlan, hogy egy nő öt év alatt nyolcszor ment férjhez.

Igen találóan mondja Ulpianus, hogy mi lenne emberségesebb, mint hogy a férj felségének és a feleség férjének esetleges szerencsétlenségét résztvevőleg enyhíteni törekedjék, de a legtöbb házastárs csak örömmel fogadta a válási ürügyöt.
Az őrültségben szenvedő nem bonthatja fel a házasságot: és ha az őrült világos pillanatokkal (lucidum intervallum) bír, vagy baja a környezetre nem kiállhatatlan, nem bontható fel a házasság, s ki még is felbontja, kiteszi magát a vétkes elválás joghátrányainak. Azonban ha az őrültség oly nagy, vad, veszélyes, hogy gyógyíthatatlan, továbbá ha a környezetre irtóztató és gyermekek nincsenek tőle elválhat hitvese, minden rósz következmény nélkül. Az őrült helyett az elválást sürgetheti az apja.
A feleség őrültsége indokul szolgálhat ugyan az elválásra, de nem szolgálhat ürügyül a szerencsétlen nő hozományának elvesztegetésére. Ha a férj végkép elhanyagolná nejét, bíróilag is kötelezhető az eltartásra és gyógyítására a hozomány arányában. A házasság felbontásának legtermészetesebb oka a halál A halálozást az tartozik bizonyítani, a ki ebből a kötelék felbomlását állítja.


Forrás: Dr. Vécsey Tamás Római családi jog