logo

XXX Novembris AD

Születés, halál, gyász

Cicero új házasságát csaknem azonmód tragédia árnyékolta be. Miután Tullia világra hozta Dolabella fiát, elhunyt. Cicerót porig sújtotta a gyász, és Publiliát faképnél hagyva a Rómától délre eső, kicsiny Astura szigeten fekvő birtokára húzódott vissza. Túlijához mindig is nagyon szoros talán túlságosan is intim szálak fűzték, amint az ellenségei által terjesztett alpári pletykák állították a rómaiak kedvelt taktikájához folyamodva, amely az ellenséget nemi életén keresztül igyekszik ellehetetleníteni.
Az biztos, hogy e kapcsolat bensőségesebb volt, mint amit Cicero fiával, Marcusszal tartott fenn, aki más egyéb, csekélyebb fogyatékossága mellett nem különösebben rajongott az intellektuális tevékenységek, jelesül az Athénban hallgatott filozófiai előadások iránt, ahova apja elküldte. Cicero Tullia halálával az egyetlen szálat veszítette cl, ami az élethez kötötte.

A gyermeknemzés veszélyes kötelezettségnek számított. Rómában mindig is a szülésbe haltak bele a legtöbben a fiatal nők közül. Birodalomszerte sok ezer ilyen halálesetről tudósítanak a gyászoló férjek és családok sírkőbe vésett megemlékezései, a magasabb körökbe tartozó elhunytakról, mint amilyen Tullia vagy Pompeius Júliája volt, a nép egyszerű asszonyaiig. Egy Észak-Afrikában élő férfi megemlékezett feleségéről, aki „harminchat évet és negyven napot élt. Ez volt a tizedik szülése. A harmadik napra rá meghall.”
Egy másik, a mai Horvátország területéről, egy egyszerű síremléket állított „rabszolgatársának” (és valószínűleg élettársának), aki „négy napig tartó vajúdása során szörnyű kínokat állt ki, de végül nem szült meg, és hamarosan elhunyt”. Szelesebb távlatba helyezve a kérdést, az újabb történeti korszakokból rendelkezésre álló statisztikák szerint valószínű, hogy ötven nőből legalább egy meghalt gyermekágyban, a nagyon fiataloknál a kockázat ennél magasabb volt.

A szülésnél fellépő komplikációk azon sokasága vitte őket a halálba, amelyeket a modem nyugati orvostudománynak már majdnem mind sikerült megoldania: a vérveszteségtől a magzat elakadásáig és a fertőzésig jóllehet a kórházak hiánya, amelyekben a fertőzések a kora újkori Európában igen gyorsan átterjedtek egyik nőről a másikra, valamelyest csökkentették a kockázatokat. A legtöbb nő bábaasszony segítségét vette igénybe. A szülészeti beavatkozások pedig valószínűleg csak fokozták a veszélye. A császármetszés amelynek a hiedelmekkel ellentétben semmi köze sincs Julius Caesarhoz abból állt, hogy egy halott vagy haldokló anyából kivágták az élő magzatot. A magzat elakadása esetére több római orvos is azt javasolta, hogy az anyába bevezetett késsel a méhben darabolják fel a magzatot, amelyet bizonyára kevés asszony élt túl.

A legtöbb nő életében a terhességnek és a szülésnek meghatározó szerep jutott, még azokéban is, akiket a római történetírók napjaikat gondtalanul élvező, feslett erkölcsű perszónáknak festettek le. Közülük néhányan nagyon is aggódtak volna, ha egyáltalán nem tudnak teherbe esni, vagy egy terhességet kihordani. A rómaiak csaknem minden esetben a nőket hibáztatták, ha egy házaspárnak nem született gyermeke, ami a leggyakoribb válóokok közé tartozott. Az már viszont újkori okoskodás (és nem több annál), hogy második férje éppen ezért vált el Túl fiától, mert csak a húszas évei végén lett gyereke.
A legtöbb nőre azonban több évtizedig tartó terhességek sorozata várt az absztinenciát kivéve mindennemű megbízható védekezési lehetőség nélkül. Ismert volt a művi vetélés néhány kényszerű és veszélyes módja. A hosszan tartó szoptatással elkerülhették a további terhességet azok, akik ellentétben a gazdagok jó részével nem alkalmaztak szoptatós dajkát. Sokféle fogamzásgátló ital és eszköz használatát ajánlották, a teljesen haszontalantól (a védekezőnek egy szőrös pókfaj fejében található férget kellett magánál tartania), a „talán segít valamit” esetéig (csaknem minden ragacsos anyag felhelyezése a hüvelybe). Ám a legtöbb fogamzásgátló módszer csődöt mondott az ókori Ludomány állítása miatt, mely szerint a nők a menstruációt követő napokban a legtermékenyebbek, holott éppen az ellenkezője igaz.

A biztonságosan világra jött csecsemők még a mamájuknál is veszélyesebb időknek néztek elébe. A csenevésznek vagy nyomoréknak ítélteket „kitették”, ami gyakran azt jelentette, hogy kirakták a helyi szemétdombra. A nem kívánt újszülöttekre ugyanez a sors várt. Találni utalásokat arra, hogy a Leánygyermeket általánosságban nem látták olyan szívesen, mint a fiúkat, részben a hozományukra szánt várható kiadások miatt, amelyek egy viszonylag szerény család költségvetésében is jelentős tételnek számítollak.
Egy, a római kori Egyiptomból származó, papiruszra írt levélben a félj arra utasítja viselős feleségét, hogy ha a születendő gyermek fiú lesz, nevelje fel, ám „ha leány, szabadulj meg tőle”. Csak találgatni lehet, hogy ez milyen gyakran fordulhatott elő, és hogy milyen volt a nemek közötti pontos arányszám, de a szemétdomb meglehetősen gyakran került szóba az ingyen rabszolgák beszerzési helyeként.

A kisgyerekekre azonban további veszélyek is leselkedtek. A legvalószínűbb későbbi, összehasonlítható népességre vonatkozó adatokra alapozott becslések szerint a gyermekek fele tízéves kora előtt elhunyt, különböző betegségek és fertőzések következtében, beleértve azokat a gyakori gyermekbetegségeket, amelyek ma már nem végzetesek. Ebből az következik, hogy jóllehet a születéskor várható átlagos élettartam igen alacsony volt, és valószínűleg csak a húszas évek közepéig terjedt a tizedik évét megélt gyermek várható élettartama nem tért cl jelentős mértékben a miénktől. Ugyanezen adatok szerint egy tízéves állagban véve még negyven esztendőre, míg egy ötvenéves még tizenöt életévre számíthatott.
Az ókori Rómában korántsem volt olyan kevés öreg, mint gondolnánk. De a nagyon fiatalok körében tapasztalható magas halálozási arány is kihatott a terhességek gyakoriságára, hasonlóképpen a család nagyságára. Pusztán a meglévő népességszám fenntartásához állagban minden nőnek öt-hal gyermeket kellett volna szülnie. Ám egyéb tényezőket is mint a meddőség vagy az özvegység számításba véve, ez a szám a gyakorlatban csaknem kilencre növekedett.

Megkockáztathatjuk tehát, hogy e gyermekszám aligha nevezhető az általános női felszabadulást megvalósító recipének. S hogy e születési és halálozási minták vajon hogyan befolyásolták a családon belüli érzelmi életet? Többször elhangzott, hogy a szülők nem törekedtek arra, hogy erős érzelmi kapcsolatot alakítsanak ki a gyermekekkel, egész egyszerűen azért, mert olyan sok gyermek nem maradt életben.
A római irodalomban és mesékben megjelenő félelmetes apaalak a gyermekei fölött gyakorolt uralmat és nem pedig a szeretetet hangsúlyozza az engedetlenség esetén alkalmazott elrettentő büntetés részletes bemutatásával, amely végső esetben akár még halál is lehet. Ugyanakkor a gyakorlatban mindennek jóformán semmi jelét nem találni.
Való igaz, hogy az újszülöttet egészen addig nem vették igazán „emberszámba”, amíg nem hoztak döntést arról, hogy felnevelik-e vagy sem, és nem fogadták be „hivatalosan is” a családba. Innen eredeztethető az a kétségtelenül nemtörődöm viszonyulás ahhoz, amit mi gyermekgyilkosságnak neveznénk. Azonban a sokezemyi megrendítő sírfelirat olvastán, amellyel a szülők megemlékeztek fiatalon elhunyt utódjaikról, sok mindent hiányolhatunk, de a megrendülést, a meghatottságot éppen nem. „Kicsi babám, aranyos kis Mániám nyugszik itt eltemetve. Csak néhány évig tudtam őt szeretetemmel körülvenni. Apja megállás nélkül siratja” szól az egyik, Észak-Afrikában talált sírkő felirata.

I. e. 45-ben Cicero is „szakadatlanul siratta” Tulliát, gyászáról és a leánya megemlékezésére vonatkozó elképzeléseiről több levélben számolt be Atticusnak. Tullia haláláról részleteket nem ismerünk, kivéve, hogy Cicerónak a Róma melletti Tusculumban lévő vidéki házában hunyt el. Temetéséről pedig semmit sem tudunk. Cicero csaknem azonmód az Astura szigeti rejtekhelye magányába vonult vissza, ahol a veszteségről és a vigaszról szóló összes hozzáférhető filozófiai munkát elolvasott, és ő is írt a maga vigasztalására egy értekezést a gyászról mielőtt néhány hónap elmúltával úgy döntött, hogy felkeresi a házat, amelyben lánya meghalt („Vagy úrrá leszek érzéseimen, és elmegyek most a tusculumi házba, vagy soha többé nem teszem oda be a lábam.”).
Ekkor már bánatát, szomorúságát a Tullia emlékművével kapcsolatos tervezgetésekbe próbálta fojtani, melyet nem síremléknek, hanem „szentélynek” vagy „templomnak” (fanum, amelynek latinul kizárólag vallási jelentése van) szánt. A legsürgetőbb tennivalója a helyszínnel, az építmény magasságával és majdani fenntartásával kapcsolatban adódott, és csakhamar elhatározta, hogy a külvárosban, a mai Vatikán környékén veszi meg majd az épület helyszínéül szolgáló birtokot, és már néhány oszlop készítését is megrendelte.

Tullia apoteózisát kívánta szolgálni, amint hangsúlyozta. Ezen minden bizonnyal valamiféle általánosabb összefüggésben vett halhatatlanságot, és nem azt értette, hogy leánya valóban megistenül, ám annak ellenére ez az egész elképzelése újabb példával szolgál arra, hogy a római világban mennyire bizonytalan, átjárható határ húzódott a halandók és a halhatatlanok között, valamint arra a módra is, ahogyan az isteni hatalmakat és jelképeket az egyes emberi lények fontosságának és kiválóságának a kifejezésére felhasználták.
Mindamellett van abban némi irónia, hogy miközben Cicero és barátai egyre jobban aggódtak a Caesarnak adományozott, isteneket megillető kitüntetések miatt, addig Cicero azon fáradozott, hogy elhunyt leányát valamiféle isteni státusba emelje. Ám a szentély terve végül is kútba esett, mert Caesar az egész vatikáni körzetet nagyszabású városfejlesztési elképzelésének színhelyéül szemelte ki, így a Cicero által kiválasztott terület elveszett.


Forrás: Mary Beard S. P. Q. R.