logo

I December AD

A gyermekek helyzete az ókori civilizációkban - Róma

Rómában másféle eszmények alakították a gyermeknevelést, mint a görögöknél. A „vir bonus” („derék férfi”) a rómaiak eszménye, amely az ősi paraszti társadalom értékeiből táplálkozik: a jó gazda gyakorlatias: maga műveli földjét, irányítja birtokát. A régi szokásokhoz való ragaszkodás mellett ez a gyakorlatiasság nyilvánult meg a hadsereg szervezésében, a jogrendszer kidolgozásában.

A római nevelés célja is ezt tükrözi: a „virtus” elérése éppúgy jelentette a katonás erényeket: a bátorságot, fegyelmet, mint a polgár hűségét népe hagyományaihoz, Rómához, az államot védő istenekhez.
A „derék férfi” katonaként megvédi az impérium határait, és új provinciákkal gyarapítja Róma örök dicsőségét. Köztisztviselőként elősegíti a központi akarat érvényre jutását az egész birodalomban. Polgárként a Fórumon részt vesz a város közügyeinek intézésében.

Rómában bizonyos tekintetben kiszolgáltatottabbak voltak a gyerekek, mint görög földön. Noha a rómaiak átvették a görög kultúra számos elemét, a gyerekek iránti attitűdjeik több pontban eltértek hellén elődeiktől. Ezek közül a két leglényegesebb: 1 a „patria potestas” (atyai hatalom), 2. a római felsőbb társadalmi osztályok folyamatos küzdelme azért, hogy „újratermeljék” önmagukat.

A patria potestas révén a római családfő, az apa élet-halál ura volt, feltétlen uralommal rendelkezett családja minden tagja felett. Jellemző, hogy például a leányok Rómában csak házasságkötésük után kerültek ki apjuk hatalma alól: A lakodalom napján az ifjú pár házában áldozatot mutattak be az isteneknek, majd az asszony meggyújtotta a ház tűzhelyén a tüzet. Ezzel a szimbolikus gesztussal apjának „patria potestas”-a alól véglegesen férje uralma alá került. Akárcsak más ókori társadalmakban, itt is a földre helyezett újszülött csecsemő felemelésével fejezte ki szándékát a gyermek felnevelésére. (Az újszülött felemelésének aktusát „levatio”-nak nevezték.

Az édesanyák Levana istennőhöz imádkoztak, hogy lágyítsa meg az apák szívét. A felemelés gesztusa ugyanis a „vertikalizálásra”, a felnevelésre való készséget jelképezte.) Rómában apa tradicionális teljhatalma (ius vitae) élete végéig megmaradt gyermekei felett, akár meg is ölhette őket.
A birodalom történetében számos jelét tapasztaljuk a tradicionális apai teljhatalom korlátozására irányuló törekvéseknek. Már Romulus arra kötelezte a családokat, hogy felnőtt korukig neveljék fel valamennyi fiukat és legalább elsőszülött lányukat.

A Kr. e. 2. században Hadrianus rendelete szerint pedig már száműzni kellett azt az apát, aki megölte gyermekét. (A fiúk elsőbbsége feltehetőleg azzal függött össze, hogy Rómának – katonaállam lévén – állandóan szüksége volt bátor és vitéz harcosokra.)
A római szülőket egyébiránt éppannyira foglalkoztatta gyermekeik nevelése, mint a görögöket. A gyerekek születését és névadását ünnepi szertartás tette emlékezetessé. Foglalkoztak a gyerekkor sajátosságaival, fejlődési szakaszokat különböztettek meg: a csecsemő neve infans („beszélni nem tudó”) volt, a gyermekkor (pueritia) kb. 15 éves korig tartott, a felserdült ifjút adolescensnek hívták.

A csecsemőt anyja dajkálta, s ő lett gyermek első nevelője hétéves koráig. A gondoskodáson túl tőle tanulta meg az ősi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a helyes viselkedést. A lányok nevelése férjhezmenetelükig megmaradt a család keretei között: a házkörüli teendők elvégzésére anyjuk oktatta őket.

A fiúk nevelését hétéves korukban apjuk folytatta. Megtanította őket írásra, olvasásra, számolásra, elsajátíttatta velük a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták. Később elment velük a Fórumra, ahol – akárcsak görög társaik az agórán – részt vehettek a közügyek intézésében. Kezdetben ez a részvétel szemlélődésre korlátozódott: megtanulták a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolytatását.

A családi nevelés a fiúknál tizenhét éves korukban, a lányoknál férjhezmenetelükkor szűnt meg. A fiú ekkor érte el a nagykorúságot, levehette a nyakában eddig hordott amulettet (bullát), hosszú haját levágatta és felöltötte a felnőttség jelképét, a toga virilist. Ettől kezdve vehetett részt a nyilvános életben, a szavazásokon.
Katonának kellett jelentkeznie, hiszen a fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Táborokban készítették fel a őket arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére.

Görögország meghódítása (Kr. e. 146) után a birodalom asszimilálta a görög kultúra értékeit. Ez az átvétel a nevelésben is éreztette hatását: divat lett görög dajkákat felfogadni az újszülöttek mellé, édesanyjuk helyett ők táplálták és gondozták a csecsemőt. (Később Rómában külön foglalkozási csoportot alkottak a dajkák, akiknek szolgáltatásait egyre gyakrabban vették igénybe – megalapozva így az újkorig tartó „dajkaság intézményét”.) Ezt a gyakorlatot sokan támadták.

Tacitus felháborodásának így adott hangot:
„Bezzeg most a csecsemőt kiadják valami görög nőszemélynek, aki mellé adnak még néhányat a szolgák seregéből, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermekek friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezeknek zavaros beszédei itatják át; az egész háznépből senki sem ügyel arra, hogy serdületlen ura előtt mit mond vagy tesz. De maguk a szülők sem tisztességre és szerénységre szoktatják gyermekeiket még kicsiny korukban, hanem féktelenségre és szájaskodásra, miáltal azután lassanként beléjük fészkelődik a szemérmetlenség és mind a magukénak, mind a másénak semmibevétele.”
(idézi: Szepessy, 1986. 147.)

Római körökben viták alakultak ki nevelési elvekről, többen féltették az ifjúságot a görög kultúra hatásától és a kialakulófélben levő magániskoláktól. Cato Maior például saját fiait a hagyományos római értékek alapján nevelve kívánt példát mutatni: saját maga tanította meg fiait olvasásra, fegyverforgartásra, úszásra, megismertette velük a törvényeket, a múlt legendáit. Ekkorra azonban már a görög nevelési elvek hatására megjelentek az első magániskolák, és felváltották az addig egyeduralkodó családi-apai nevelést.

A római ludus (elemi iskola) falai között a leányok egy része is szert tehetett az elemi ismeretekre. A rómaiak gyermekik nevelése közben figyeltek azok – felnőttektől eltérő – sajátosságaira is, többször említik a gyermekek „kialakulatlanságát”. A görögökhöz hasonlóan észrevették a gyerekek játékos kedvét: már a csecsemőt csörgőkkel, babákkal ajándékozták meg. Másfelől viszont – a görögöktől eltérően – nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a gyerekekben rejlő természetes kíváncsiságnak, természetes emlékezőtehetségnek és versengési szellemnek. Mindezen felül már negatív tulajdonságokat is felfedeztek bennük: egyes szerzők tudatlannak, naivnak, sőt ostobának nevezik őket.

A korabeli szövegekben sokszor fordul elő engedetlen, hirtelen haragú, irigy gyerekről szóló híradás. Úgy tűnik, a rómaiak több negatív jellemző vonást tulajdonítottak gyermekiknek, mint a görögök. A rómaiak ugyanakkor jobban hangsúlyozták a gyermeki természetből adódó utánzási hajlamot, mint a görögök, és jóval gyakrabban említették a gyermek természetes ártatlanságát. Ez utóbbi a sztoicizmus és a kereszténység hatását tükrözi a római mentalitásban.

Közös vonás a rómaiak és görögök gyermekfelfogásában a gyermeki lélek „tabula rasa”-ként való értelmezése. Mélyen hittek abban, hogy a követendő példa döntően befolyásolja a jellem alakulását. Ezért próbálták óvni fiaikat és leányaikat a káros hatásoktól. Rómában a nevelésről, gyermekségről elmélkedő írók közül Quintilianus alkotott átfogó rendszert.

Marcus Fabius Quintilianus (35-től a század végéig) hispániai születésű szónok volt, retorikai iskolát nyitott, majd a császári udvarban lett nevelő. Két évtizedes tanítás után visszavonult, ekkor keletkezett a „Szónoki képzés tizenkét könyve” (Institutionis oratoriae libri duodecim) című főműve, amelyben a közéleti szereplésre, politikai pályára készülő szónokok (orátorok) nevelésének részletes programját nyújtja.
Könyvének elején foglalkozik a kisgyermekek nevelését-nevelődését befolyásoló környezettel. Az első évek benyomásai egész életre szólóak, hiszen akárcsak „az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét”. Gondosan figyelni kell a dajkák kiválasztására, akik nemcsak a gyermek testét ápolják, hanem szellemi és erkölcsi fejlődésére is hatással vannak.
Fontosnak tartja, hogy a gyermekkel foglalkozó személyek (szülők, dajkák, nevelők) lehetőleg birtokában legyenek az általános műveltségnek, és ennek következtében helyesen, szépen beszéljenek. Az édesanyák beszédének nevelő hatására külön felhívja a figyelmet.

A tanulásra képtelen gyerekek a kivételek közé tartoznak. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a „gondolkodás és a szellemi mozgékonyság”. Ezért nem ért egyet a korabeli felfogással, mely szerint a gyerekek tanítását hétéves korukig nem szabad elkezdeni. Quintilianus szerint a kisgyermeket már korán tanítani kell, de eközben figyelembe kell venni felfogóképességének határait. Játék legyen a tanulás, hogy a gyerek egy életre meg ne gyűlölje a tudományokat. Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető. (Játékos segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betűket használt.)

A magánnevelését elutasítva a nyilvános iskolákat ajánlja. A házitanítók általában „kétes hírűek”, gyakran erkölcstelenek. Tanításuk minőségét nem ellenőrzik úgy, mint a nyilvános iskolák tanítóinak munkáját (amely fölött az állam ekkor már bürokratikus eszközökkel őrködött).
Az iskolába járó gyerekek már kiskoruktól kezdve hozzászokhatnak a nyilvánossághoz. Versenyezhetnek egymással, tanulhatnak társaik hibáiból is. Quintilianus szerint a tanító figyelje meg a gyermekek veleszületett sajátosságait, módszereit is alkalmazza a gyerekhez. Különösen nagy gondot fordít emlékezőtehetség felismerésére és fejlesztésére, valamint arra, hogy a tanító használja ki a gyermek meglévő utánzási hajlamát, tanulékony természetét: „Ne vesztegessük el tehát mindjárt az első éveket, éspedig éppen azért ne, mert a tudományok elemeinek elsajátítása pusztán emlékezőtehetség dolga, ez pedig a gyermekkorban jobb, mint bármikor.” (Quintilianus, 1913, 50.)

A Quintilianus által eszményinek tartott tanuló „az előadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az előadás menetét, nem siet előre.” Az ilyen gyerek a jutalmazásra és a kudarcra egyaránt fogékony: „Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír.”
(Quintilianus 1913, 62-63.)

Határozottan fellép a korában igen elterjedt testi fenyíték ellen. Büntetni kell a gyermeket, ha nem engedelmeskedik, de verni semmi esetre sem szabad. A veréssel szemben kialakított álláspontja egyedülálló az egész ókori nevelésben. Különösen hangsúlyozza az erkölcsi karakter kialakításának fontosságát. A szónoknak, a köztisztviselőnek nem elegendő a műveltség megszerzése, ehhez társulnia kell a neveltségnek, az erkölcsös jellemnek is. A tudás erkölcs nélkül inkább káros, mintsem hasznos.


Pukánszky Béla