logo

XXXI Martius AD

A római gyermek elnevezése, nevelése és oktatása

Az újszülött gyermeket az apa elé tették. Ha fölemelte (tollere, suscipere), ezzel sajátjának ismerte el; ellenkező esetben kitették, eladták vagy a folyóba dobták a kisdedet. Erre rögtön nevet választottak az újszülöttnek a szokásos 12-14 név közül. A szabadszületésű római embernek rendszerint három neve volt: praenomen, nomen gentile vagy gentilicium és cognomen. Például M. (praenomen) Tullius (n. gentile) Cicero (cognomen).

Amint mi keresztnévvel, a rómaiak praenomennel különböztették meg egymástól a családtagokat. Csak a legidősebb fiú kapta meg az atya előnevét. A praenoment rendesen rövidítve írták: A. = Aulus, C. = Caius, Cn. = Cneius, D. = Decius, L. = Lucius, M. = Marcus, M. = Manius, P. = Publius, Q. = Quintus, Sp. = Spurius, Ser. = Servius, S. vagy Sex. = Sextus, T. = Titus, Ti. vagy Tib. = Tiberius.

A nemzetségnév a mi vezetéknevünknek felelt meg. Ezt a hivatalos nevet mindenki azon gens után kapta, melybe családja tartozott. Például C. Julius Caesar nevében a Julius azt jelenti, hogy Caesar a gens Júliához tartozott. És mivel a nők rendesen csak ezt a nemzetségnevet viselték, így Cornelia, Julia stb., az egyes családbeli leányokat így különböztették meg: Cornelia maior, minor vagy prima, secunda, tertia stb.

Az ugyanazon gensbe tartozó családtagok harmadik megkülönböztető neve volt a cognomen (melléknév). Ilyenek: Caesar, Scipio, Cicero stb. Ehhez többnyire valami feltűnő testi fogyatkozás, tulajdonság vagy kiválóság révén jutottak egyesek: Crassus (vastag, kövér), Calvus (kopasz), Barbatus (szakállas), Longus, Naso (nagyorrú), Dives, Frugi (derék), Sapiens stb., akiktől azután örökölték az utódok. Cicero állítólag azért kapta ezt a nevet, mert valamelyik ősének arcán cicer (= bagolyborsó) alakú kinövés lehetett. Kiváló emberek külön cognomenje nem szállott át a fiúra vagy az unokákra. így csak egy Q. Fabius Maximus Cunctator (qui cunctando restituit rem) és csupán egy P. Cornelius Scipio Africanus volt.

A névadás ünnepét (dies lustricus) a fiúgyermeknél a születés után való kilencedik, leánynál a nyolcadik napon tartották meg. És hogy megvédelmezzék minden rossztól, mindjárt ezen alkalommal amuletként egy kis arany vagy bőr boglárt, tokot (bulla) akasztottak a gyermek nyakába, melyet csak a toga virilis felöltésekor, vagyis 17. évében, a leány pedig menyegzője napján tett le.

A gyermeket rendesen anyja dajkálta és nevelte hétéves koráig. Ritkán mondott le az anya erről a szép kötelességről és akkor is rendszerint szabad nőnek engedte át. Hétéves korában kezdték a gyermeket tanulásra szorítani. Meg kellett tanulnia úszni, lovagolni és fegyvert forgatni. Rászoktatták a mértékletességre, a szerénységre, az istenfélelemre, a törvény és a szülők szeretetére. Nyilvános áldozatoknál a fiú atyja mellett segédkezett (camillus = ministrans) és a cliensek reggeli salutatiójánál is ott állt atyja oldalánál. A senatorok még a gyűlésre is elvitték fiaikat. Olyanféle hallgatóság volt ez, mint nálunk egykoron az «országgyűlési ifjúság».

Közben a fiúkat megtanították írni, olvasni és számolni és pedig vagy a szülők, vagy pedig a tanítók (magistri), akik többnyire görög rabszolgák vagy szabadosok voltak. A házitanítóktól különböztek a paedagogusok, akik az előkelőbb gyermekeket kísérgették az iskolába oda és vissza (bonneok) és iskolaszereiket vitték utánuk.

Az olvasást elefántcsontbetűkön tanulták. Az írást meg úgy sajátították el, hogy a stílussal (egyik végén hegyes, a másikon lapos érc vagy csontpálcával) a fatáblába vésett betűk vonalait követték. Mikor pedig már megtanultak írni, viasszal bevont táblán formálták ki a betűket, melyeket javításnál a stílus lapos végével újból elsimíthattak. (Innét: stilum vertere = javítani) Papirt vagy drága pergamentet természetesen nem használhattak erre a célra. Pedig a diktálás jelentékeny része volt a tanításnak. A könyvek nagy drágasága miatt minden tanulónak magának kellett leírni iskolakönyveit.

A legrégibb időben csak a drága és mégis alkalmatlan kőés bronzlapokra, cserzett bőrökre, falevélre, háncsra (liber), deszkára (tabula), vászonra vagy viaszos táblára (cera, tabella) írtak. Ha két vagy több ilyen lapot, cerát vagy tabellát dróttal, vagy szíjjal egymáshoz erősítettek, ezt a kezdetleges könyvet codex vagy codicillusnak nevezték.

Ezek mellett elég korán megismerték ugyan a finomabban kidolgozott állatbőrt (membrana), az ú. n. pergamentet (membrana Pergamena1), de drágasága miatt csak okiratokra használták. Ennek már mindkét oldalára írtak. De a görögök útján megismert és sokkal olcsóbb papiros (charta) csakhamar kiszorította az összes eddigi íróanyagokat. Ezt a Nilus árterein bőven termő papyruskáka (papyrus antiquorum) beléből vagy rostszövetéből készítették olyanformán, hogy a papyrus belét finoman, apró csikókra, szeletekre (schedulae = hártyalemezek) metszették és egymás mellé illesztették. E fölé azután keresztben egy másik réteget tettek, illetőleg ragasztottak, a kettős réteget erősen lepréselték, megszárították és végül kisimították. Egy ilyen levél neve volt pagina.

Levélírásra rendesen egy paginát használtak. Augustus idejében már Rómában is voltak papirosgyárak (officináé chartariae), melyek nyolcféle minőségűt készítettek: charta regia, Liviana, Claudia stb. A legjobban fehérített lapokat használták levélírásra és charta Augustának nevezték. Nagyobb irat számára több paginát ragasztottak össze hosszában és pedig kezdetben annyit, amennyire az egész irat ráfért, pl. Thukydides munkájához körülbelül 41 méter hosszú paginaszalagra volt szükség. Az így összeragasztott paginák végét, mikor az irat készen volt, pálcához erősítették, rácsavarták és így származott a könyv vagyis inkább a tekercs (volumen). A kész könyvet azután a molyok és a szú ellen sáfránnyal vagy cédrusolajjal szokták bekenni (cedro illinebant). Ezért mondták: «carmina cedro digna».

Pergamentre vagy chartához már behasított nádat (calamus) használtak (keleten még ma is ezzel írnak), írószernek pedig téntát (atramentum librarium) vagy tintahal nedvét (sepia). Az iratok és könyvek sokszorosítását hozzáértő rabszolgákkal (servi litterati vagy librarii) végeztették, akik az írásra színes festékeket is használtak; így az aegyptusi és indiai cinóberen kívül különösen az iratfestésnél a minium-ot (ólomoxyd), melynek eleven sárga színét igen kedvelték. A középkorban ezt rendszerint cinóberrel vegyítették. Az elemi oktatás vagy otthon, vagy nyilvános iskolában (schola, ludus) történt a gyermek 11-12 éves koráig.

A II. pún háború óta az elemi oktatás tárgyaihoz származik a Plinius Majornál előforduló charta Fanniana elnevezés. Az előkelő ifjak tovább képzése már többnyire Athénben történt, vagyis a római ifjak a görög fővárosban végezték (mondhatnánk újabb szóval) egyetemi tanulmányaikat. Ott tanulták híres mesterektől a rhetorikát, philosophiát és betetőzésül otthon valamelyik kiváló törvénytudóstól a jogtudományt. Ez az oktatás rendszerint a toga virilis fölvételével ért véget. Ezután a fiatalemberek vagy valamely hadvezérhez, vagy híres szónokhoz csatlakoztak, hogy vezetésük alatt tovább képezzék magukat és megszerezhessék a nyilvános életben való érvényesülés két elengedhetetlen föltételét: a katonai erényeket vagy a szónoklás művészetét.

A nyilvános iskolák helyisége rendesen szegényes boltok, bódék (tabernae) vagy színek. A fegyelem nagyon szigorú volt. Sűrűén alkalmazták a ferulát (bambusz vagy spanyol nádpálca) és a virgat (nyírvesszőt). A tanítás nyolc hónapig tartott. Minden hónap közepén (Idus) magukkal vitték a gyerekek a tanításpénzt (havonként nyolc ast).

A hosszú szünet a nyárra esett és június közepétől október közepéig tartott. Bizonyára a leglustább diák is tudta könyv nélkül Martialisból: «Hogyha nyáron egészséges a gyerek, eleget tud, ne tanuljon!»



Fehér Adorján.