logo

XXX Novembris AD

A római anyaság története

A régi Rómának nő és gyermekvédelmi történelme a mithoszra és a bálványimádásra alapozott. Nagyobb részben a görög mithologia hagyományai, kisebb részben a nép fantáziája adták az irányítást. Az istenek száma már szite megszámlálhatatlan. A terhes asszonynak és az újszülöttnek úgyszólván minden állapotában egy-egy istennő közreműködött. Legtekintélyesebb köztük Lucina Juno Lucina vagy Diana Lucina, a szülőnők védistennője. Temploma az Esquilinus dombján, a neki szentelt erdőben állt.
A monda szerint ebben az erdőben Róma alapítása után különös esemény játszódott le. Mikor Romulus és társai által elrablott szabin nőknek utódai nem születtek, Lucina szent erdejébe zarándokoltak. Itt megtörtént a csoda, a fákról hang hallatszott, az istennő a gyermeknemzés hathatós szerét kinyilvánította. Ettől kezdve nemcsak a szülés pillanatában fordultak hozzá, hanem a hatalmas istennőnek a szülést követő héten oltárt emeltek.
Sispita, Sospita, Opigena, Solvizona (Övold, Diva, Triformis) hármas istennő, Luna a mennyben, Dianna a földön, Proserpina az alvilágban: néven is emlegették. Templomába járultak könyörgő imáikkal a reményteljes állapotú vagy a szülésen szerencsésen átesett asszonyok is drága kincseket halmoztak fel bizalmuk jeléül. A római köztársaság korai idejéből több mint ezer érmet hoztak napfényre, valamint számtalan bronz, terakotta ereklyét, mindegyiken az istennő jelképével és dicsőítésével.

Az ókori római ifjúság lelki tisztaságban és fedhetetlen magaviseletben nőtt fel. Az ifjú 14 éves korában nagykorú lett és a Liberalia napján (március 16) felvette a toga virilist. Akkor barátai körében a Fórumra lépett, áldozatot mutatott be a Capitoliumon és ezzel megnyílt számára a nyilvános élet. A leány serdülése a 12-ik életév volt és akkor már érettnek tekintették.

Ha házasságkötésre került a sor, a menyegzői szertartás a társadalmi állástól függött. A patrícius családokban, vagyis a római nép előkelő osztályában az ünnepi menyegző papi áldással ment végbe, mikor is a juh vagy sertés-engesztelőáldozat el nem maradhatott. Fáklyavivők kísérték a menyasszonyt a háza küszöbéig, ki a gazdaság kulcsait átvette, női cselédek pedig orsót és gyapjút vittek utána mint a szorgalomnak jelképét. Az ünnepélyt nagyszabású lakoma fejezte be.
A plebejusok, illetve polgárok már egyszerűbb szokásokkal is beérték. Elég volt, ha az új asszony hozományként 3 as-t vitt a házhoz. Felés lemenő ágbeli rokonok, mostohaszülők és gyermekek egymással nem házasodhattak. A házasságot, mint intézményt szentnek tartották, államalkotó és államfenntartó erejét nagyra becsülték. A többgyermekes családokat kiváltságokkal ruházták fel. Büntetéssel sújtották azonban a 25 éven felüli férfit és a 20 éves kort meghaladott nőt, kinek gyermeke nem született.

A hanyatlással és az erkölcsök meglazulásával már az is házasságszámba ment, ha a nő egy évig ágyasa volt a férfinak és a köteléket felbontottnak tekintették, ha egy év alatt a nő három éjjelt házon kívül töltött.
Társadalmilag a római férjes nő szabadabb volt, mint a görög asszony. A nő a nyilvánosság előtt akadálytalanul megjelenhetett,, előadásokon és cirkuszokon részt vehetett, cselédsége és háztartása fölött önállóan rendelkezett. Bár a császárság idejében az ethikai felfogás erősen meglazult, mégis úgy áll előttünk a római nő, főleg a klasszicizmus dicső római nője, mint aki utódjaiért rajong és aki frigykötése után földre süllyesztett szemekkel lép Mutunus Tutunus szentélyébe, hogy áldozatot hozzon a jövő reménységéért.

Még nagyobb tisztelettel hódoltak a római nők Carmenta, a bábáskodó istennő előtt, a január 11. és 15. napokra eső szent ünnepeken, mikor is Flamen Carnientalis gyújtotta meg az áldozati jeleket. Jellegzetes volt a február 15-iki tisztuló ünnep is, a Lupercalia, melyen az áldozatra széntelt zerge bőrével gyermek után sóvárgó asszonyok az arra hivatott papok által az utcán nyilvánosan megverették magukat.
Mihelyt az asszony anyának érezte magát virágfűzért vitt Juno Soívizona templomába, övét levetette, teste idomaihoz simuló ruhát öltött, hogy a magzatnak ne ártson. Ezenfelül az Istennők egész; sorának kegyelmét kérte.

Postversa és Prosa testvéristennőknek azért áldozott, hogy a gyermek elhelyezkedése kedvezően alakuljon. Engeriához azért folyamodott, hogy a szülés ne legyen bonyolult, Fluoniához, hogy vérzése rendes legyen, Uterinához, Alcmenához, hogy az ébrény jól tudjon táplálkozni. A gyermek éberségét és bátorságát úgy vélte biztosítani, hogy Genetának egy kutyát áldozott. A római terhes étkezésében is nagyon óvatos volt. Nehogy koramagzatot szüljön, sótól és hidegvíztől tartózkodott. Viszont más ételeket, mint kelkáposztát, csigát, diptam és gránátalma héjjából készített italt stb. a terhességben hasznosoknak tartottak. Ezenfelül az amulettek, az ibis madár hamuja, kaméleon szeme vagy nyelve, a gyermek levágott haja, a kígyó bőre mindmegannyi varázsszer volt. De legszívesebben viselték a „saskövet”, amelyet egy sas fészkéből kerítettek. Ez a kő vegyileg nem volt más, mint vastrioxid, amely belül többnyire üreges és a kő megmozdításakor az üregben zörgő apró szemcsék, mintegy magzatmozgást színező hangot hallatnak.
A nyolcadik hónaptól a terhes nő ételben és italban teljes mértékletességet tartott és hogy fiú utóddal örvendeztethesse meg az urát, külön fogadalmat tett. Augusztus császár leányáról van feljegyezve, hogy keblének melegével egy tojást keltett ki, hogy megtudja, fia vagy leánya fog-e születni. A jel kedvezett, a tojásból kakas kelt ki és Lívia Tiberiust hozta a világra.

A törvények teljes védelemben és kíméletben részesítették a várandós nőt. Házát a hatóság emberei át nem léphették, az asszonyt perbe nem foghatták. Ünnepélyeken és istentiszteleteken, amelyeken különben mindenki részt venni tartozott, a terhesnek nem kellett megjelennie, hogy a tolongásokat elkerülhesse. Az előkelő patrícius családok terheseiket gyaloghintón vagy kocsin vitték, hogy a leendő anyát a testi fáradtságoktól mentesítsék.

Mikor már fájások léptek fel, a nő az istenségekhez könyörgött, aztán a lakás belső, rendesen külön e célra drága szőnyegekkel borított szobájába vonult, megmosakodott, homlokára szalagot kötött, szandálját levetette, hosszú köpenyét magára terítve, a szüléshez elkészített ágyba feküdt.
Gazdagok a szoba bútorzatát, berendezését, tálcákkal, csészékkel, ritka ékességekkel, sokszor hírneves festők műveivel dekorálták. A birodalom szegényei ilyen fényűzést nem engedhettek meg maguknak, hanem körülményeikhez képest egyszerűbb előkészületekkel is beérték.

Nehezebb szülésekben térdre ereszkedett és könyökölt a nő, sőt a szülőszók is divatban volt. Általában a szülés ágyban folyt le. Ezt bizonyítja a római Titus Esquilius palota egyik mennyezet-freskója, amely a császár születését ábrázolja.
A szülő nő számára személyzet bőségesen állt rendelkezésre. A bábák kedvére beszéltek és vigasztalták (obstetrices) bár ezek Rómában nem örvendeztek olyan nagy tekintélynek, mint Görögországban, mégis elég kiterjedt szervezetük volt (nobilitas obstetricum), nőbetegeket is kezeltek és jogi esetekben szakértőkként szerepeltek. A későbbi időkben kétes helyzetekben tapasztaltabb orvosok tanácsát is kikérték.

A köldökzsinórral úgy bántak el, hogy azt nem azonnal vágták át, hanem csak a lepény távozása után. Lekötésre gyapjúfonalat használtak és az átmetszést valami éles tárggyal (cserép élével, kemény kenyérhéjjal) eszközölték.

Hogy a szomszédság is tudomást szerezhessen a bekövetkezett családi eseményről, a ház ajtaját illatos növényekkel, borostyánnal és repkénnyel körülfonták. Ez figyelmeztetett egyúttal arra is, hogy a lakók figyelemre és békességre szorulnak. Juno tiszteletére az előcsarnokban 9 napon át asztalt terítettek és az apa fiáért sextánsot (1 As), leányáért quadránsot (4 As) volt köteles Lucinának áldozni. A burokban született gyermekeknek különös szónoki képességet tulajdonítottak. Az ügyvédek ilyen burkokat a bábáktól iparkodtak megvásárolni, hogy klienseik érdekében sikerrel tudjanak eljárni.

Amint a gyermek megszületett, a bába még a szüléstől szennyesen a földre tette, honnan az apa, ha annak törvényességét elismerte, felemelte (sublatio) jelezve e cselekedetével, hogy a magáénak vallja. Ha leányka volt az újszülött, az apa azt ritkán vette fel, mert azt rossz előjelnek tekintették. Ha azonban az apának kételyei voltak, a gyermeket megtagadhatta. Ilyenkor következett a kivetés.
A gyermeket a rabszolgák fűzfa kosárba helyezték és éjnek idején nagy titokban kivitték az e célra szokásos helyre, az Aventinushegy Columna Lactaria-jához vagy pedig a gyermeket a folyó partjára kitették, mint a mondából ismeretes Romulust és Rémust, sőt akár Kloakába is vetették.

Ha a szülők gyermeküket teljesen elveszettnek tudni nem akarták, ismertető jelet, kendőt, gyűrűt vagy egyebet tettek melléje. Az esetleges jutalom fejében rendszerint idegenek felnevelték az ilyen kitett gyermeket, kiből később rabszolga vagy gyakran megnyomorított koldus lett, aki azután adományokkal segítette azt a családot, amely egykor szánalommal volt iránta. Az atyai hatalom korlátlan volt (patria potestas).
Az atya nemcsak kitehette, elűzhette gyermeket, hanem meg is ölhette. Éltek is a római apák ezzel a meghatalmazással, kivált torzszülések esetében, amelyek amúgy is úgy tűntek fel, mint az istenek büntetései. A gyermekölés ilyen alkalommal jogos cselekmény volt és erényszámba ment. A csoda-szülöttekről a rómaiaknak általában fantasztikus felfogásuk volt, akár a babiloniaknak. Szerintük a nő nemcsak koraszülöttet hozhatott a világra, hanem állatfejű gyermeket, egész állatot, elefántot, kígyót stb. Az iker és többes szülések áldást hoztak a családra. Ezeket az eseményeket szent adományokkal és emlékérmekkel megörökíteni iparkodtak.

Az apa által elismert gyermeket sóval behintették, azután medencében, langyos vízben megfürösztötték.

Fürdő után a gyermek testét olajjal és mézzel simították, fehér vagy bíbor lenből, esetleg gyapjúból készült pólyákkal körülcsavarták, még pedig szorosan a lábtól fölfelé, hatos, hetes menetben, has és mell körül a nyakig és csak az arcot hagyták szabadon.
A bölcső alakja kerekded, pajzs, szita vagy sajkaformájú volt. A bölcsőbe gyapjúval vagy puha polyvával töltött vánkos került és arra fektették a csecsemőt. Kívülről még egy pólyaszalag (incunabulum) átfogta az egész testet. Különös festői munka vagy mozaik, bíbor és virágdísz ékesítette az előkelőségek bölcsőit. Ringatásra egy sereg kis szolgahad (cunarii), szolgálók (cunariae ancilae) vagy dajkák (matrices) álltak készenlétben.

Fontos volt a gyermek születése napján a horoscop megtudakolása. Az égitestek állását a születés idejében és órájában fel kellett jegyezni, hogy a gyermek jövendő sorsára figyelni és esetleges kedvezőtlen kilátás esetében az isteneket imádságokkal és áldozatokkal kedvező hangulatra indítani lehessen. Az is a gyermek boldogulása érdekében történt, hogy születésének emlékére tölgyvagy nyárfát ültettek, azon hitben, hogy az újszülött élete és fejlődése a fa növésével és terjedelmével összhangban lesz.

Ötödnapon következett az ablutio ünnepélyes szertartása. A rokonok és mindazok jelenlétében, akik a szülés körül segédkeztek, a bába nagy pompával a házi oltár körül vitte a gyermeket és aztán átadta a dajkának vagy gondozó személyzetnek. Ezután fényes lakoma következett és a gyermekágyast és a bábát megajándékozták.
A szülést követő napokban még egyéb szertartásokat is tartottak, így az első hét végén a templom falára fogadalmi táblákat (tabula votiva) helyeztek el a születés szerencsés kimenetelének emlékére, a második hét folyamán Lucina tiszteletére vendégséget rendeztek, amely alkalommal ezüstpénzeket tettek az istennő kincses kamrájába, a ház előcsarnokában pedig megvendégelték Püumnus és Pícumus házas istenséget a gyermekágyas jólétének biztosítása érdekében.

A névadás napját vagy ünnepét (dies lustricus) leányoknál a nyolcadik, fiúknál a kilencedik napon tartották. Ez a nap Nundina istenasszonynak volt szentelve. A gyermeket szertartásszerűleg templomba vitték, a babtisteriumban (fürdőhelyiség) papnők által az Egeria szent forrásaiból merített vízzel megfürdették, haját levágták végül nevet adtak neki.
A római gyermek három nevet kapott, egy nemzetségnevet (pl. Cornelius), amelyet minden leszármazott viselt, előnevet közelebbi meghatározásul (pl. Lucius Quintus), a harmadik nevet pedig férfikorában kapta tettei vagy érdemei elismeréseként (pl. Metellus Creticus, aki Crétát legyőzte).

Az elsőszülöttnek az apa a saját nevét adta, a másodiknak a nagyapja nevét. Olykor a bábát bízták meg a névadással vagy a jó barátok valamelyikét. Az is megtörtént, hogy a sorsra bízták a névválasztást. Fáklyákat gyújtottak, amelyek mindegyikére egy-egy nevet írtak. Amely fáklya legtovább égett, azt a nevet kapta a gyermek.
Szokásban volt az is, hogy az anyai nagyanya vagy nagynéne a névadás alkalmával nyállal megnedvesített középujjával megérintette a gyermek ajkát és homlokát, miközben azt megpacskolta. A gyermek nevét a praefektusnál be kellett jelenteni, ahol a nyilvános akták sorozatába feljegyezték.

A ház, amelyben a szülés végbement, 80 napig tisztátlan volt. Aki ezen idő alatt a házat elhagyta, annak kezet kellett mosnia, akárcsak halottat érintett volna. A gyermekágyast és az újszülöttet mindenféle varázslattól, veszedelemtől és üldözéstől meg kellett védeni. Legfélelmesebb ellenség volt Silvanus erdei isten, ki éjnek idején behatolt a lakásba és az anyát, valamint csecsemőjét háborgatta. Ez ellen úgy védekeztek, hogy három férfi őrt állott a ház körül ós az ajtókat baltával, bunkóval megütötték, seprűvel letisztogatták. Ettől a három cselekedettől az erdei isten irtózott, a baltacsapástól azért, mivel azzal az erdők fáit hasogatják, a bunkótól azért, mert azzal a búzát zúzzák, végül a seprűtől azért, mert azzal a mezők termését összesöprik. A háromféle műveletet istenségekre is átvitték és így lettek a gyermekágyas védőistennői Intercidona (baltacsapás), Pilumnus (bunkó) és Déversa (seprű).

Tartottak Caprimulgus-tól, a kecskefejű szellemtől is, ez éjjel a kecskéket feji és a gyermeket megöli.

A gyermek megbabonázása ellen fokhagymalevelet vagy az átható szagú orchideát használták. Ezenfelül még rengetegfajta kő, csont vagy korall amulett is volt használatban. Ez utóbbit a későbbi korban a bulla helyettesítette. Ez a bulla egy kerek vagy szív alakú lapos tok volt, amelyet a gyermekek a nyakukban hordtak. Az volt a rendeltetése, hogy a benne rejlő talizmán a gyermeket a rossz tekintetektől megóvja.
A gazdagabb családok gyermekei aranyból való bullát viseltek, a szegényebbek bőrből készültet. A fiúk a toga virilis felvételekor felhagytak a bulla viselésével és azt a házi isteneknek (lares) szentelték. A leányok ugyanezt tették, mikor férjhez mentek.

Bár a rómaiak ősidejében az anyától elvárták, hogy csecsemőjét maga szoptassa, lenézték, sőt hűtlenséggel vádolták a nőt, aki túltette magát e szokáson, később a könnyelmű életmód és az erkölcsök lazulásának korában dajkákat is fogadtak. Hiába voltak nagy férfiak, kik harcoltak ez ellen, így Cato, ki naponta végignézte, hogyan táplálja hitvese gyermekeit, Caesar, aki ostorozta a nőket, mert csecsemőik ápolása helyett majmokat és ebeket hordanak karjukon, a példák és szidalmak nem használnak.
A jó érzésű és szegényebb sorsú polgárasszony két évig is szoptatta gyermekét. A gazdagok és kiváltságosak tömegszámra hozták az idegen dajkákat, A dajka a gyermeket nem tarthatta a karján, nem hordozhatta, mert ez árthat a tejének. Ez külön szolgálóleányoknak (cajulatrices) volt a kötelessége. A dajkák, mint a görögöknél, a rómaiaknál is hosszabb időt töltöttek a családban és később is, mint családtagok szerepelhettek.

A mesterséges táplálás is divatban volt. Róma városának alapítóit, Mars isten ikergyermekeit, Romulust és Remust a hagyomány szerint egy nőstény farkas szoptatta. De megemlékeznek szamár-és kecskelejről is. Különféle csőrös és szájas szopóedények voltak forgalomban.

A köztársaság első idejében a gyermek nevelése is elütött a későbbi korétól. Azt a gyermeket, akit édesanyja maga táplált, a leghűségesebben gondozták. Ha felnőtt és családot alapított, valamely rokon felügyelt a fiatalok sorsára, figyelvén, hogy azok idejüket romlatlan tisztaságban és jó erkölcsök között töltsék. Jogtudomány, harctér és szónoki képesség volt az ideál.
Később minden elposványosodott. A nevelés idegen kezekbe került. Sokszor a kétes hírű dajkák és könnyelmű rabszolgák tévelygései, a szülők élvhajhászása, minden szégyenérzettől és erkölcsi tisztaságtól megfosztották a gyermeket. Végül is az erkölcseiben mélyre süllyedt lakosság a legszomorúbb sorsra juttatta az államot.

Az anya, aki valamikor bűnnek tartotta a terméketlenséget és szégyenében emiatt válni volt kénytelen hitvestársától, féltette testének szép idomait és hogy magzatától szabaduljon, mindenféle eszközzel és mesterséges beavatkozásokkal kísérletezett, sőt romlottságában eunuchokkal akár kicsapongásokat is folytatott. Nincsen törvény, fakadt ki Testullianus, mely ellen annyiszor vétenek büntetlenül, mint a gyermekgyilkosság ellen. Másrészt ne felejtsük, hogy ezzel szemben a történelem igen sok olyan római nőről emlékezik meg, kiknek hiúságát és nagyravágyását az uralomért folyó küzdelem ösztönözte. Seneca dicsőíti anyjának erkölcsi tisztaságát.
Plinius a véghetetlen anyai szeretetet, amely a Vezúv kitörésekor őt menekülésre serkentette. Páratlan a történelemben Coriolanus esete. Mikor Coriolanus a volszk sereg élén Róma ellen vonult, csak anyja könyörgése tudta őt Róma kapuitól visszafordítani a vezér engedett az anya könyörgésének: „Rómát megmentetted anyám, de elvesztetted fiadat”.



Dr. Rappcsányi Jakab