logo

XXIV October AD

Az atyai hatalomnak alapelve és természete

A család nem a községi államtól kapta törvényeit. Ha az alkotta volna meg a magánjogot, valószínűleg egészen másképpen tette volna, mint a mit fentebb láttunk. Az állam egészen más alapelvek szerint szabályozta volna a birtokjogot és az örökösödési jogot, mert nem állott érdekéljen, hogy a föld elidegeníthetetlen és az örökség eloszthatatlan legyen. Az a törvény, mely az atyának megengedte, hogy fiát eladja sőt megölheti, a mint azt Rómában és Görögországban találjuk, az állam részéről nem volt képzelhető. Az állam inkább így szólt volna az atyához: »Nőd és gyermeked élete ép úgy nem sajátod, mint szabadságuk; meg fogom őket védelmezni még ellened is; nem te leszel az, a ki őket elítéli és megöleti, ha vétkeznek; én egyedül leszek bírájuk.«
Ha az állam nem nyilatkozik így, nyilván csak onnan van, hogy nem teheti. A magánjog már ő előtte létezett. Mikor az törvényeit írni kezdte, máig ezt a jogot megalapítva, élve, a szokásokban meggyökerezve, az általános ragaszkodás következtében erősnek találta. Az állam átvette azt, mert másképpen nem tehetett és csak nagy sokára merte azt módosítani. A régi jog nem egy törvényhozónak a műve, ellenkezőleg a törvényhozóra rá volt erőszakolva. A családtól vette az eredetét. Önkényt és egészen kiképezve eredt a régi alapelvekből, melyek a családot megalapították; eredt a vallási meggyőződésből, melynek e nép régi korában általános érvénye volt és mely annak értelme és akarata fölött uralkodott.

A család atyából, anyából, gyermekekből és rabszolgákból áll. E csoportnak, bármily kicsiny volt is, fegyelmezettnek kellett lennie. Kit illetett a legfelső tekintély? Az atyát? Korántsem. Minden házban van valami, ami még az atyánál is fölötte van: ez a házi vallás, a házi isten, kit a görögök a tűzhely urának, Lar familiae Paternek neveztek. Ez a belső istenség, vagy, a mi mindegy, a hit, mely az emberi lélekben honol, ez a minden kifogáson felül álló tekintély. Ez az, mely majd a családban a rangfokozatot meghatározza.
Az atya a legelső a tűzhely közelében; ő meggyújtja és éleszti azt; ő annak főpapja. Minden vallási cselekménynél ő végzi a legfőbb teendőket; ö vágja le az áldozati marhát; az ő ajkai hangoztatják az ima-formulát, mellyel magára és övéire az istenek oltalmát kéri. Ő folytatója a családnak és a kultusznak. Személyében képviseli utódainak egész sorát. Rajta nyugszik a házi kultusz; ő majdnem elmondhatja a hinduval: Én vagyok az isten. Ha majd eljön a halál, ő isteni lénnyé lesz, kihez utódai fognak imádkozni.
A nőt nem emeli a vallás ily magas polcra. A nő részt vesz ugyan a vallási cselekményekben, de azért ő nem úrnője a tűzhelynek. Ő nem tartja meg atyja vallását, mert ő ebbe az új vallásába csak házassága következtében lett beavatva; férjétől tanulta az imát, melyet elmond. O nem képviseli az elődöket, mert nem tőlük származott; ő soha sem lesz a családnak őse; a sírba szállva, nem részesül különös tiszteletben. Mind halálában mind pedig életében csak mint férjének egy tagját veszik számba.

A görög, római és hindu jog, mely ugyanegy hitbeli meggyőződésből keletkezett, megegyezik abban, hogy a nőt mindig csak alárendeltnek tekinti. O neki sohasem lehet saját tűzhelye; ő sohasem feje a kultusznak. Rómában mater familiasnak címezték; de ezt a címet azonnal elvesztette, mihelyt férje meghalt. Sohasem lévén tűzhelye, mely tulajdonát képezné, semmivel sem bír, mi neki a házban tekintélyt adhatna. Sohasem parancsol; sőt ő nem is szabad és nem is ura önnönmagának, sui iuris. Mindig másnak tűzhelye mellett van, másnak imáit mondja utána; vallási életének minden cselekményeinél fontosabb és polgári életének minden tetteinél gyámra van szüksége.

Manu törvénye azt mondja: »A nő gyermekkorában atyjától függ, fiatal korában férjétől, férje halála után fiaitól; ha nincsenek fiai, férjének közeli rokonaitól; mert a nő nem kormányozhatja magát tetszése szerint. A görög és római törvények ugyanezt mondják. Mint leány alá van vetve atyjának, atyja halálával fivéreinek és apa rokonainak; mint feleség férjének gyámsága alatt áll; ennek halálával nem tér vissza saját családjához, mert szent házasságával arról örökre lemondott; mint özvegy férje saját fiainak, ha vannak, vagy, ha fiai nincsenek, legközelebbi rokonainak gyámsága alatt áll. Férjének oly hatalma van fölötte, hogy halála előtt neki gyámot jelölhet ki, vagy második férjet választhat számára. A hatalom megjelölésére, melyet a férj felesége fölött gyakorolt, a rómaiak igen régi kifejezést használtak, melyet a törvénytudók őriztek meg, és ez a manus szó.
A magyarázók ezt a szót anyagi hatalomnak veszik, mintha a nő férjének embertelen keze alatt nyögött volna. Nagyon valószínű, hogy tévednek. A férjnek felesége fölött való hatalma sehogy sem lehet az anyagi erő felsőbbségének eredménye. Inkább föltehető, hogy ez a hatalom is, mint az egész magán jog, vallási meggyőződésből keletkezett, mely a férfiút a nő fölé helyezte. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy a nő, a ki nem a szent szertartások szerint ment férjhez és a kit következésképen nem vettek fel társul a kultuszba, nem volt férje hatalmának alávetve. A házasság volt az, a mi a nőnek alárendeltetését, de egyúttal méltóságát is megalapította. Ez eléggé mutatja, hogy nem az erősebbnek joga szervezte a családot.

Térjünk át a gyermekhez. Itt a természet magától elég hangosan nyilatkozik; azt kívánja, hogy a gyermeknek védője, vezetője, ura legyen. A vallás megegyez a természettel; kimondja, hogy az atya lesz a kultusz feje és hogy a fiúnak kötelessége csak az, hogy szent teendőiben őt támogassa. De a természet ezt az alárendelést csak bizonyos számú évekre követeli; a vallás többet követel. A természet a fiúnak nagykorúságot ad; a vallás nem engedi azt neki át. A régi alapelvek szerint a tűzhely feloszthatatlan, a birtok is az; a fitestvérek nem válnak el egymástól atyjuk halála után, annál kevésbé válhatnak el tőle életében. Az eredeti jog szigoránál fogva, a fiúk atyjuk tűzhelyéhez kötve, következésképen az ő tekintélyének alávetve maradnak; míg ő él, ők mindig kiskorúak.

Természetes, hogy ez a szabály csak addig maradhatott fenn, míg a régi házi vallás teljes érvényben volt. A fiúnak ez a teljes alárendeltsége már jó korán eltűnt Athénaeben. Rómában lelkiismeretesen megtartották a régi szabályt; a fiúnak sohasem volt szabad külön tűzhelyet alapítania, míg az atyja élt, ha nős volt is, ha gyermekei voltak is, mindig atyja hatalma alatt volt.
Egyébiránt az atyai hatalom ugyanarra az alapelvre volt fektetve, mint a férj hatalma; alapját és föltételét a házi kultusz képezte. Az ágyasságból származott fiút sohasem helyezték az atyai hatalom alá. Közötte és atyja közt sohasem létezett vallási közösség; nem volt semmi, a mi az egyiknek tekintélyt adhatott, a másikat pedig engedelmességre kötelezhette volna. Az atyaság magában véve semmiféle jogot nem adott az atyának.

A házi vallás erejénél fogva a család egy kis szervezett testületet, egy kis társaságot képezett, melynek feje és kormányzója volt. Erről az atyai hatalomról semmisem nyújthat fogalmat mai társadalmunkban. E régi időben az atya nem csak erős férfiú, ki megvédelmez és kinek hatalmában áll magának engedelmességet szerezni; ő egyúttal a tűzhelynek papja és örököse, elődjeinek folytatója és utódainak törzse, a kultusz titokszerű szertartásainak és az ima titkos formuláinak megőrzője. Az egész vallás benne honol.
Maga a pater név, mellyel nevezték, sajátságos tanokat foglal magában. Ez a szó ugyanaz a görögben, a latinban és a szanszkritban; ebből már következtethető, hogy ez a szó oly időkből való, a midőn a hellének, itáliaiak és hinduk ősei még együtt éltek Közép-Ázsiában. Mi volt ennek az értelme és milyen fogalmakat csatolt hozzá akkortájt az emberi szellem? Ezt megtudhatjuk, mert eredeti jelentését megőrizte a vallási és a törvénykezési nyelv.

Midőn a régiek imáikban Jupitert úgy szólították: pater hominum Deorumque, nem azt akarták jelezni, hogy Jupiter az isteneknek és embereknek atyja; mert ilyennek sohasem tekintették, sőt ellenkezőleg azt hitték, hogy az emberi nem már nálánál előbb létezett. Ugyanezt a pater címet adták Neptunusnak, Apollónak, Bacchusnak, Vulcanusnak, Plútónak, kiket az emberi nem sohasem tekintett atyjának; ugyanígy alkalmazták a mater címet Minervára, Dianára és Vestára, mely istenségek, amint tudjuk, szüzek voltak. Magában a törvénykezési nyelvben is a pater vagy pater familias címet olyan férfiúnak is adhatták, kinek nem voltak gyermekei, ki nős sem volt, sőt ki még abban a korban sem volt, amelyben házasságra léphetett volna.
Az atyaságnak, nemzésnek fogalma tehát nem volt ehhez a névhez csatolva. Volt a régi nyelvnek egy másik szava, mely tulajdonképen az atyát fejezte ki és a mely, oly régi lévén mint pater, épp úgy mint emez, megtalálható a görögök, rómaiak és hinduk nyelvében is, és ez: gánitar, genitor.
Pater szónak egészen más értelme volt. A vallási nyelvben alkalmazták azt minden istenre; a jogi nyelvben minden férfiúra, ki mástól nem függött, kinek kultusza és birtoka volt. A költők mutatják, hogy ezt a szót mind· azokra alkalmazták, a kiket meg akartak tisztelni. A rabszolga és a cliens evvel tisztelték meg uraikat. Hason értelmű volt a rex, arai, βασιλείς szókkal. Nem az atyaságnak, hanem a hatalomnak, tekintélynek a fenséges méltóságnak fogalmát foglalta magában.

Hogy az ilyen szót annyira használták a családatya megnevezésére, idővel annak legközönségesebb nevévé válhatott, ez bizonyára igen jellemző tény, mely mindenkinek, a ki csak a régi intézményeket ismerni akarja, fontosnak fog látszani. Ennek a szónak története elegendő arra, hogy magunknak arról a hatalomról, melyet az atya családjában oly sokáig gyakorolta a tisztelet azon érzelméről, mely hozzá mint főpaphoz és korlátlan uralkodóhoz fűződött, fogalmat képezzünk.



Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal

Tanulmány a Görög és a Római vallásról, jogról és intézményekről