logo

XVII October AD

Fabius Maximus halogatása

Hátra maradt még egy kérdés: a cremerai csata leírásában a liviusi és az ovidiusi szövegek utolsó, szinte szó szerint megegyező pontja a túlélés motívuma volt. Mindkét szöveg ugyanabból a szempontból hangsúlyozza azt, hogy csupán egyetlen túlélője volt a genst ért csapásnak. Livius arról beszél, hogy a túlélő révén megmaradó nemzetség egy tagja válságos helyzetben igen nagy segítséget fog nyújtani Róma számára:

„Ismeretes, hogy háromszázhatan meghaltak, egyetlen, csaknem serdületlen ifjút hagyván maguk után, a Fabius nemzetség törzse gyanánt, aki válságok idején, háborúban és békében, a római népnek még gyakran lesz nagy-nagy segítségére.”

Míg Livius a legnagyobb, maximus segítségről beszél, Ovidius meg is nevezi ezt az utódot, Maximust, akinek az államot halogatással, cunctandoval kell majd helyreállítania. Ki lehet a gens Fabiának az a tagja, aki halogató technikájának köszönhetően nem csupán a gens nevének túlélését biztosította, hanem Róma történetének egy döntő pillanatában magának az államnak a fennmaradását is?
A megfejtés adódik, az illető Quintus Fabius Maximus Cunctator, a Fabius nemzetség leghíresebb tagja, aki halogató taktikája segítségével tudta kimeríteni az addig legyőzhetetlennek tűnő Hannibal erőtartalékait a második pun háború idején. Ahelyett, hogy elhamarkodottan összecsapott volna az ellenséggel, egészen más taktikát választott: gyorsaság és meggondolatlanság helyett állandó meghátrálást és megfontoltságot.
Úgy tűnik tehát, Fabius Maximus Cunctator sikere abban a fényben tűnik ki igazán, ha figyelembe vesszük a gens eddig megvizsgált hibáit, hiszen ez esetben a gens egy kiemelkedő tagja a nemzetség hagyományos hibáját úgy tudta legyőzni, hogy pontosan annak ellenkezőjét tette, és ezzel nem csupán az ismétlődő hibát győzte le, hanem magát a külső ellenséget is.

Adódik azonban egy másik olvasat is: a Fasti második könyvében Ovidius kiemelt szerepet szánt a Fabiusoknak. A cremerai csata leírása után tér rá ugyanis a nemzetséghez kap-csolódó Lupercalia ünnep megéneklésére. Magának a csatának a napját február 13-ra teszi, Liviussal és az ókori források túlnyomó többségével szemben. Ovidius eltérése a hagyománytól nem lehet véletlen, és az eltérés okára is megoldást nyújthat annak a Paullus Fabius Maximusnak a személye, aki Kr. e. 11-ben volt consul és aki a költő barátja, kortársa és patrónusa volt, és akihez száműzetése idején több levelet is címzett.
A gens Fabia a Kr. e. 2. század közepére csaknem „kihalt”: nem volt annyi férfitagja, hogy kellő súllyal képviseltesse magát az állami és katonai hivatalokban. Ez az oka annak, hogy a gens először egy fiatal Aemulius nemzetségbeli ifjút adoptált, Quintus Fabius Maximus Aemilianust (consul Kr. e. 145), majd egy Serviliust, Quintus Fabius Maximus Servilianust (consul Kr. e. 142). A Kr. e 1. század során az adoptatibk ellenére a nemzetség tovább veszített korábbi tekintélyéből.
Paullus Fabius Maximus is cunctando, azaz halogató taktikával kívánta fenntartani nemzetsége pozícióit akkor, amikor kivárta, amíg Augustus unokahúga, Marcia eladósorba kerül, és a gens fennmaradása szempontjából is előnyös házasságot tudott kötni. Ezt az értelmezést erősítik meg Ovidius barátjának címzett szavai, amelyek összecsengenek a Fasti soraival (unus de Fabia gente relictus erat; scilicet ut posses olim tu, Maxime, nasci):

qui nasci ut posses, quamvis cecidere trecenti,
non omnis Fabios abstulit una dies,


Úgy tűnik tehát, hogy a gens Fabia több száz évet felölelő az emlékezetének a cremerai csata exempluma egy kitüntetett pontja, amely motívumai (meggondolatlanság, vakmerő bátorság, halogatás, túlélés) minden egyes újonnan, de belőle keletkező történetben kibomlanak és átértelmeződnek. Ahogyan más tekintélyes ősökkel büszkélkedő nemzetség, a Fabiusok is arra törekedtek, hogy megtartsák katonai és politikai befolyásukat és folyamatosan fenntartsák jelenlétüket a közéletben. Őseiket számontartották és a pompa funebris nyilvános temetési szer-tartásai során be is mutatták kortársaiknak, ahogy a temetési beszédet elmondó nemzetségtag bemutatta magát a közéletnek.
A nemzetség számára alapvető fontosságú volt, hogy meg-emlékezzen saját múltjáról, hiszen őseik dicsősége nélkül nem formálhattak volna jogot a jelenben birtokolt pozícióikra. Az egyes nemzetségek múltját elbeszélő exemplumnak nem csupán az azt befogadók számára voltak aktuálisak - legyen szó akár a pompa funebris közönségéről, vagy Livius és Ovidius olvasójáról -, de kihatással voltak a nemzetség fennmaradására, tehát jövőjére is. A Fabiusok büszkén tartották fent legnagyobb családi erény-ük, a bátorság emlékét, de arról sem feledkeztek meg, hogy annak eltúlzása milyen óriási veszéllyel jár a nemzetség egészére és ezzel összefüggésben az egész római államra nézve.

Ily módon az exemplumokban többször is megfigyelt concordia motívum új értelmet nyer: a Fabius név „túlélésének” kulcsa fedezhető fel benne. A bátorság és annak eltúlzott formái, a meggondolatlanságból fakadó gyors vakmerőség és a megfontolt halogatás összhangba hozása esetén a nemzetség joggal számíthat fényes jövőre és további sikerekre az állam vezető pozícióban. Hasonlóképpen szerette volna biztosítani Ovidius is saját, addiginál sokkal fényesebbnek remélt jövőjét akkor, amikor egyik legnagyobb jótevőjének, patrónusának, jóindulatára számítva a hagyományból merítve - akár kevéssé tudatosan, akár tudatos költői meggondolásból - összekapcsolta a Fabius-nemzetség emlékezetéhez kapcsolódó motívumokat és kapcsolta ezzel Paullus Fabius Maximust nemzetsége méltán leghíresebb tagjához, Quintus Fabius Maximus Cunctatorhoz, Hannibál legyőzőjéhez.



Jármi Viktória