logo

XXII October AD

Családalapítási kötelesség

Minél fontosabb köz és magánjogi érdekek fűződtek a családhoz, ennek alapítását annál fontosabb erkölcsi, sőt törvényszerű kötelességnek tekinti a római nép. Már rég létezett törvény, mely a fiatal embereket nősülésre serkentő. Cicero is említ oly törvényt mely a nőtlenséget kárhoztatja, mert a római állam érdekében állott, hogy keletkezzenek utódok kik fenntartják a hazát népet és a családi kultuszt.

A szándékos nőtlenséget a közvélemény rosszallotta, melyre támaszkodva M. Furius Camillus és M. Postumius censorok K. e. 403-ban, (351-ben a v. é. u.) nősülési adó (uxorium) kivetésével törekedtek eszközölni, hogy a férfiak házasodjanak. Qu. Caecilius Metellus censor Kr. e. 101-ben figyelmeztette honfitársait, hogy: civitatem salvam esse sine matrimoniorum frequentia non posse. Már előbb (Kr. e. 131-ben) hasonló szellemben beszélt Macedonicus consul.

A népet számba venni s a nép szaporodása felett őrködni a censor feladatát képezte. A népesedés kedvező mozgalma érdekében meg szokta kérdezni polgártársait iustratio alkalmával a censor; ex animi tui sententia, tu uxorem habes. A sok gyermek előnyére szolgált az apjának, ez ugyanis tisztességesebb tribusba léphetett át, vagy lovaggá tétetett, sőt a senatusba vétethetett föl.

Julius Caesar jutalommal, sőt a bigámia pártolásával is akarta serkenteni a házasulási kedvet. Azon római polgár, ki 3 vagy több gyermeknek apja földet kapott s egyéb jutalomban is részesült. Caesar észrevette, hogy a távoliét is sok férfit von el Kómától. Ezért elrendelte, hogy a 20-40 év közti polgárok, hivatalos küldetést kivéve, 3 éven túl Italián kívül ne maradjanak. Augustus a leányok rossz nevelése miatt zúgolódott; a nőtlenség férjetlenség és meddőség ellen szigorú de kicsinyes rendszabályokat hozott. Célja volt, hogy a gyilkos polgárháborúk folytán megfogyott s a kéjek következtében elsatnyult polgári vért regenerálja. De kevés sikerrel, onec ideo - mond Tacitus - conjugia et educationes liberorum frequentabantur, praevalida orbitate.«

A házasulási és gyermeknemzési vágy épen akkor kezdett leginkább tünedezni, midőn a hóditó légiók és katonai gyarmatok napról-napra több újoncot igényeltek. Augustus mélyen érezte a bajt, de ennek legbensőbb okát nem háríthatta el. Valamint ő maga, úgy kortársai is a kéj minden kicsapongását hajhászták; a mit szeretni kellett volna megvetették, s amit megvetni kellett volna, azt szerették; a csapongó élveket a házasságnak elébe helyezték. A nők hihetetlen fényűzése olyan lett, mintha csupa királynők lakták volna Romát, a legtöbb férfi pedig vagyonának örvényét és a tönkrejutás csapás okozóját házastársául fogadni nem akarta.
Kacér nők fő célul tűzték ki, hogy a férfiakat minél biztosabban legyőzzék és költségükön dologtalanul élve aranytól gyöngytől csillogva buja szeretőkkel kéjelegjenek. Természetes következménye lett ennek, hogy igen sok férfi vonakodott elvenni oly nőt ki henye és sem őrléshez sem főzéshez nem ért, csak a fényűzésre és kényelemre gondol.

Terhelő volt a túlcsigázott igényű nőt ama temérdek divatkirálynőt ellátni szolgával herélttel szolgálóval öltöztetőnővel, ruhafelügyelőnővel fodrásszal szurkozónőkkel (picatricibus), hajbalzsamozónőkkel takácsnőkkel (textricibus), ezen felül elegendő arannyal bíborral gyönggyel gyöngysorokkal és a fényűzés ezer eszközeivel. Az előkelő, de szegény nőt férje nem győzte pénzzel, a gazdagot pedig türelemmel. Örök igazságot mondott Iuvenalis midőn ezt írta intolerabilius nihil est, quam femina dives.
Ily körülmények közt inkább akartak a férfiak kéjnővel élni vagy szerény és megelégedő ágyast tartani, mint naponként nyelni ama keserűségeket. A vásott erkölcs esztelen fényűzés és telhetetlen pazarlási vágy hihetetlenül lehűti a házasulási kedvet. Így történt, hogy a házasélet gyönyöre s a gyermekek számában helyezett római büszkeség feledékenységbe ment.

Augustus a v. é. u. 736-ban tette a családalapítástól idegenkedőkre vonatkozó első törvényjavaslatát. Ez azonban a népnél s főleg a lovagoknál ellenzésre talált, 757-ben szelídebb alakban újítja meg. A nőtlenségről azt mondta, hogy ez minden bűntényt magában foglal, sőt felül múl. A nőtlen ember - szerinte - gyilkos, mert születni sem engedi azt, kinek természet szerint születnie kellene; istentelen, mert az istenadta nemzetséget kihalni segíti; szentségtörő, mert az ősök faját és nevét kihalni hagyja; tékozló, mert a hazát kipusztítja, néptelenné teszi.

Végre a v. é. u. 762-ben M. Papius Mutilius és Quintus Poppaeus II. consulok idejében átdolgozták a törvényt más szerkezetbe. Ezen új alakjában a consulokról neveztetik. Nevezetes azonban, hogy az említett consulok magok még se léptek házasságra. Különben sokszor megesett Romában, hogy akik a tanács rendeletéből a törvényt indítványozták a népnél, maguk ellene voltak. A szóban levő lex Papia Poppaea fontosságát mutatja, hogy sok jogász értekezett róla p. o. Terentius Clemens (lib. XX.), Iunius Mauritianus (1. VL), Caius (1. XV.), Ulpianus (1. XX.) Paulus (1. X.) sőt a compillatorok is sokat idéznek belőle, de gyakorlati hatása kevés volt.

A kérdéses Papia Poppaea törvény vagyoni joghátránnyal sújta azokat, kik a polgárság törvényes szaporításán nem munkálkodnak. Az elkésett házasulást propagativ szempontból nem találta célszerűnek. Tiberius alatt még szigoritá eme szabályt a tanács (S. C. Persicianuro).
A meddőség (orbitas) is joghátránnyal járt. De mivel a meddőség sokaknál természeti fogyatkozásból ered, enyhébben büntettetett, mint a coelibatus. Büntetni mégis célszerűnek vélték azért, hogy ez által is ösztön adassék a magtalan házasság felbontására és gyümölcsözőbb új házasság kötésére.

A lex Papia Poppaea hozatalakor a nők feletti gyámkodás (tutela mulierum) még szokásban volt. Az anyaság megjutalmazását látták a törvény azon rendeletében, mely a gyermekes nőt felszabaditá az agnatica gyámság alól (ius liberorum). Később a lex Claudia egészen megszüntette eme gyámkodást.

A lex Julia és Papia Poppaea törvényeknek tartalma következő fejezetekre oszlik.
1. A tanácsnokok s gyermekeik házassága.
2. Egyéb szabadszületésűek házassága.
3 Az elkésett és meddő házasság.
4. Agyasság.
5. Jegyben járás.
6. Törvénybe ütköző házasság.
7-12. A házasok és gyermekesek előjogai.
13. A felszabadító s felszabadult nő közti házasság.
14. Gyámrendelés a hozomány végett.
15. 16. 17. Tized levonása a házastársak közt.
18. A hagyomány harmadának haszonélvezete.
19. A hozomány előhagyományozása.
20. 28. Örökösödési igények.
29. A házasságtalanság feltétele melletti hagyomány.
30. Házasságtalanságot ígérő eskü.
31. Sógorság.
32. Közügyekben távoliét.
33. A tanács mentesítő joga.
34. Az elválás módja s büntetése.
35. A szülők kényszeríthetése, hogy gyermekeik kiházasitásáról gondoskodjanak.
36. A házasságtalanok büntetése.
37-44. A meddőség joghátrányai. A felszabadultak s felszabadítók viszonyai.

A házasságtalanság s gyermektelenség joghátránya mindenekfelett az örökösödési képesség megszorításában mutatkozott, mi a rómaiaknál annál érezhetőbb volt, minél nagyobb súlyt fektettek arra, hogy a rokonok barátok jóakarók védencek végrendeletében róluk megtisztelő említés történjék. És ezt fontosnak tartja a közvélemény.
Plutarchos talán nem csalódik midőn állítja, hogy a rómaiak többnyire nem azért nősülnek s nemzenek gyermekeket, hogy örököseik legyenek hanem, hogy örökösökké lehessenek, sőt a tehetetlen férj elnézte, hogy nejét más ejtse teherbe és nem egy házasságtörő mondhatja Iuvenalis szavait az erőtlen férjnek: propter me scriberis heres, legatum omne capis mert régi szokás volt Romában, hogy aki felserdülve nem él házasságban : hatodik fokon belüli rokonain kívül mások végrendeletéből mit sem örökölhetett és ki 25 éves korában nem apa s 20 éves korában nem anya csak felét kaphatta annak, ami végrendeletileg neki volt szánva.

A nőtlennek Ulpianus szerint 100 nap engedtetett, hogy megnősülhessen és így a törvénynek engedelmeskedjék és a caducitas elől megmentse azt, mi végrendeletileg neki van szánva. 100 nap engedtetett a megfontolásra (spatium deliberandi). Önként értendő, hogy a coelibatus vagy orbitas kérdése csak az örökség vagy hagyomány megnyíltakor vált vitathatóvá.

A különben jó célzatú törvény végtelen demoralisatiot vont maga után. A feladók vádaskodása undort ébresztő. Az uralkodók kapzsisága s haszonlesése telhetetlen. A törvényt az ügyes jogászok hol igen megszorítólag, hol igen kiterjesztőleg magyarázták. Minél több örökség és hagyomány hárult a kincstárra, annál gyűlöletesebbé lett a kérdéses törvény, mit Nero még tetézett azzal, hogy a vádaskodónak biztositá a birság egy negyedét.
De mindezen gyermektelenségi férjtelenségi nőtlenségi büntetéseket, melyek a kincstár megtöltésére is céloztak Kr. u. 320-ban eltörli Constantinus és kimondta, hogy ezen törvény alapján többé sem törvényi, sem végrendeleti örökösödési képességben ne korlátoztassék senki. Rendelte pedig ezt részint méltányosságból, részint az egyházias szűzi fogadalmak iránti kedvezésből. Eltörli annál könnyebben, minthogy a nagy jogászok úgy is sok finom módot találtak fel, hogy a hagyatékok elkobzásának elejét vegyék.

Constantinus intézkedése egyebek közt azért is helyes volt, mert véget vetett azon aljas vádaskodásoknak és feljelentéseknek, melyekre oly sokan vetemedtek a Lex Iulia és lex Papia Poppaea által csábíttatva, hogy bizonyos rész fejében feljelentsék a coelibatus vagy orbitas miatt örökösödni képteleneket. A feladás és árulkodás annyira elharapódzott, hogy egyetlen ház vagy család sem érzi biztosan magát, dacára a megbélyegzés és száműzésnek mellyel a jó császárok a hamis vádaskodókat büntették.

A lex Iulia és Papianak azon rendeletét, mely szerint a magtalan házasfelek egyike által másikának végrendeletileg szánt hagyatékból egy tized confiscáltassék Honorius torié el 410-ben Kr. után.

A S. C. Persicianumot Justinianus szüntette meg.4)


Forrás: Dr. Vécsey Tamás: Római családi jog