logo

XXII October AD

Az adoptio és emancipatio

A házi kultusz megörökítésének kötelessége képezte a régieknél az adoptio jogának alapelvét. Ugyanazon vallás, mely a férfiút nősülésre kötelezte, mely magtalanság esetében az elválást parancsolta, mely tehetetlenség vagy idő előtti elhalálozás esetében a férjet rokonnal helyettesítette, nyújtotta a családnak még a legutolsó segédeszközt, hogy azt a szerencsétlenséget kikerülhesse, mely a családot pusztulással fenyegette; ez a segédeszköz az adoptio joga volt.

»Az, a kinek a természet nem adott fiút, fogadhat azzá egyet, hogy a halotti szertartások meg ne szűnjenek. Így szól a hinduk ős törvényhozója. Birtokában vagyunk egy sajátságos védő beszédnek, melyet egy athenaei szónok oly peres ügyben tartott, melyben az adoptio törvényességét egy fogadott fiú irányában kétségbe vonták. A védő mindenekelőtt kimutatja, mily célból fogadták a fiút. »Menekles, mondja ez, nem akart meghalni gyermekek nélkül; szükségesnek tartotta, hogy maradjon volt ő utána, ki őt eltemesse és jövőre a temetési kultusz szertartásait végezhesse.
Bizonyítgatja, mi következnék majd, ha a törvényszék adoptióját megsemmisítené; mi történnék, nem ugyan a fogadottal, hanem avval, ki azt fiává fogadta. Menekles meghalt ugyan, de épen Meneklesnek érdeke az, mely kérdésben forog.

»Ha ti megsemmisítitek eme adoptiót, azt okozzátok, hogy Meneklesnek holta után nem lesz fiutódja; következésképen senki sem fog áldozni tiszteletére, senki sem fogja neki bemutatni a halotti lakomát és végre minden tisztelet nélkül marad.«

Fiút örökbe fogadni annyit jelentett, mint őrködni a házi vallás folytonossága, a tűzhely üdve, a halotti áldozatok szakadatlansága, az elődök lelkének nyugalma fölött. Az adoptiónak létezési jogosultsága csakis azon alapulván, hogy a végenyészet sorsának vegyék elejét, az következett belőle, hogy csakis annak volt megengedve, a kinek fia nem volt. A hinduk törvénye tökéletesen megfelel ennek.
Megegyezik ezzel Athenaenek törvénye is, miről Demosthenesnek Leochares ellen tartott védbeszédje tanúskodik. Azt, hogy a római jogban is ugyanez állott volna, semmiféle határozott szöveg nem bizonyítja, sőt tudjuk, hogy Gaius idejében ugyanegy férfinak lehettek fiai nemzés és adoptio útján is; mindazonáltal úgy látszik, hogy eme pont Ciceró idejében nem volt felvéve a római jogba; mert védőbeszédjei egyikében ekképpen nyilatkozik a szónok:
«Minő az a jog, mely az adoptiót szabályozza? Nem kívántatik-e meg, hogy az adoptáló oly korú legyen, melyben gyermekei nem lehetnek és hogy mielőtt volt fiának fogadott, törekedett, hogy saját gyermekei legyenek?«

Fiának fogadni annyi, mint a vallástól és törvénytől követelni azt, a mit a természettől nem lehet kapni. Cicero megtámadja Clodius adoptálását, arra támaszkodván, hogy annak, ki őt fiának fogadta, már volt fia; és erre félidőit, hogy az ilyen adoptio a vallási joggal ellenkezik! Ha fiút fogadtak örökbe, azt mindenekelőtt a kultuszba kellett beavatni, »a házi vallásba bevezetni és őt a Penatesek közelébe hozni.«
Az adoptio e szerint az édes fiú beavatásáéhoz hasonló szent szertartásokkal ment végbe, t. i. a tűzhelyhez bocsátották be a jövevényt, és társul fogadták az új vallásba. Az istenek, szent tárgyak, szertartások, imák, mind, az őt befogadó atyával együtt, birtokává vált. Azt mondták róla: »in sacra transiit«, »átment az új család kultuszába«.

Ez által egyszersmind elődének kultuszáról is lemondott. Láttuk, hogy a régi hit szerint egy ember két tűzhelynek nem áldozhatott, az elődök kétféle ágát nem tisztelhette. Semmiféle közössége nem volt ama tűzhellyel, mely születését látta és nem mutathatta be többé őseinek halotti áldozatát. Születése köteléke megszakadt, a kultusznak új köteléke fűzte magához. Az ember annyira idegenné lett régi családjához, hogy halála esetében természetes atyjának nem állott jogában a halotti szertartásokat rendezni, vagy a gyászmenetben részt venni.
A fogadott fiú nem térhetett többé vissza régi családjához; csak későbbi törvény engedte meg, hogy visszatérhet, de csak úgy, ha már fia volt, s ő azt maga helyett az adoptáló családjában hagyta. Mert az a nézet uralkodott, hogy a család folytonossága ez által biztosítva van és ő a családból kiléphet; de ilyenkor a saját fiával szakadt meg tökéletesen a rokonsági kötelék.
Az adoptio-nak ellenkezője volt az emancipatio. Arra nézve, hogy a fiú más családba léphessen, megkívánták, hogy engedélye legyen a régiből kiléphetni, azaz hogy saját vallása kötelékei alól fel legyen oldva.

Az emancipatio-nak főtényezője volt a lemondás arról a kultuszról és családról, a melyben született. A rómaiak eme cselekményt az igen jellemző »sacrorum detestatio« kifejezéssel jelölték meg. Az emancipált fiú sem vallás, sem jog tekintetében nem volt többé tagja a családnak.


Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal

Tanulmány a Görög és a Római vallásról, jogról és intézményekről