logo

XXII October AD

A rokonságról. Mit neveztek a rómaiak agnatiónak

Plato azt mondja, hogy a rokonság ugyanaz a házi isteneknek a közössége. »Két testvér, így szól még Plutarchos, két férfiú, a kiknek kötelessége, hogy ugyanazon áldozatot mutassák be, hogy ugyanazon atyai isteneik legyenek, és hogy ugyanegy sírt osszanak meg.« Midőn Demosthenes azt akarja bizonyítani, hogy két ember rokon, arra utal, hogy azok halotti áldozatukat ugyanegy sírnál mutatják be. Valóban, a házi vallás volt az, a mi a rokonságot megalapította. Két ember úgy mondhatta magát rokonnak, ha ugyanegy szent tűzhelyük és ugyanazon egy halotti lakomájuk volt.
Már pedig fentebb láttuk, hogy a tűzhelynél való áldozás joga csakis fiúról fiúra szállott, és hogy a halottak tisztelete csakis a fiutódokat illette. Eme szabályból az következett, hogy senkisem lehetett rokon női ágról. E régi nemzedékek hite szerint a nő nem adhatott sem létet, sem kultuszt. A fiú apjától kapott mindent. Másrészt senkisem tartozhatott egyszerre két tűzhelyhez; a fiúnak e szerint nem volt más vallása, sem más családja, mint a melyet az atyjától vett át. Hogy is lehetett neki anyai családja?
Az anya maga ama napon, melyen a házasságnak szertartásait végezték, teljesen lemondott a saját családjáról; eme időtől fogva férje elődjeinek mutatott be halotti áldozatot, mintha azoknak leánya volna; nem áldozott többé saját elődjeinek, mert azok utódjának többé nem tartotta magát. Ő sem a vallási, sem pedig a jogi köteléket nem tartotta meg többé azzal a családdal, melyben született. így tehát fiának sem lehetett semmiféle közössége azzal a családdal.

A rokonságnak alapja tehát nem a születés volt, hanem a vallás. Ezt világosan Indiában láthatni. Ott a család feje kétszer mutat be havonként halotti áldozatot; egy kalácsot hoz atyja lelkének, egyet atyja részéről való nagyapjának, egyet atyai dédápjának; soha azoknak, kiktől anyai ágon származik, tehát sem anyjának, sem pedig az anyja apjának. így tovább haladva fölfelé, de mindig ugyanazon egy vonalon, áldoz a negyedik, ötödik, hatodik stb. ősének, ama különbséggel, hogy ezekre nézve csekélyebb az áldozat, mert csakis egyszerű víz-libatióból és egynéhány szem rizsből áll. Ilyen a halotti lakoma és e szertartások minősége szerint számítják a rokonságot.
Ha két ember külön mutat be halotti áldozatot, és képes, fölfelé haladva, hat előd közöl egyet találni, ki közös mind a kettőre nézve, ebben az esetben a két ember rokon. Azok samanodakas-nak mondják magokat, ha közös elődük azok közöl való, kiknek csak vízzel áldoznak, sapindas-tiak pedig, ha közös elődüknek kalácsot nyújtanak. Szokásunk szerint számítva, a sapindas rokonsága a hetedikig terjedne, a samanodakasé egészen a tizennegyedikig. Az egyik és a másik esetben is felismerhető a rokonság arról, hogy ugyanazon elődnek áldoznak; de látni egyszersmind ebből, hogy e rendszer szerint az asszony után való rokonságnak nem volt érvénye.
De ugyanez elv uralkodott nyugaton is. Sok vita folyt már a fölött, hogy mit értettek a római törvénytudók agnatio alatt. E kérdés könnyen megoldható, ha az agnatiót a házi vallásra vonatkoztatjuk. A mint egyrészt tényként be van bizonyítva, hogy a vallás csakis fiúról fiúra szállhatott, úgy másrészt bizonyítják a római törvénytudók azt is, hogy két ember nem lehet rokon egymáshoz, hacsak ki nem tűnik, hogy fiúról fiúra fölfelé számítva, van közös elődjük. Az agnatióra nézve tehát ugyanaz volt a szabály, mi a kultuszra nézve. E két dolog között kézzelfogható viszonyosság uralkodott. Az agnatio tehát nem volt más, mint az eredeti vallás által megállapított rokonság.

A mi felfogásunk szerint rokonok lennének; de a rómaiak nézete szerint nem voltak azok. Lássuk, váljon volt-e nekik ugyanazon házi vallásuk, azaz, váljon ugyanazon elődöknek mutattak-e be áldozatot? Tegyük fel, hogy a harmadik Scipio Asiaticus, ki ágából egyedül maradt, a meghatározott napon bemutatja a halotti áldozatot; fölfelé haladva fiúról fiúra, harmadik elődül Publius Scipiót találja. Ugyanígy találkozik Scipio Aemilianus is, midőn áldozatát bemutatja, ugyanazzal a Publius Scipióval elődjei sorában. E szerint Scipio Asiaticus és Scipio Aemilianus rokonok egymással; sajuWas-oknak neveznék őket a hinduknál.
Más részről Scipio Serapionak negyedik elődje Lucius Cornelius Scipio, ki egyszersmind Scipio Aemilianusnak elődje. Ezek tehát rokonok egymással és a hinduk samanodakas-nak neveznék őket. A római jog és vallás nyelvén ez a három Scipio agnatus. Az első kettő egymás között a hatodik ízben, a harmadik pedig amazokkal együtt a hetedik ízben.
Egészen másképen áll a dolog Tiberius Gracchust illetőleg. Ez a férfiú, ki mai szokásaink szerint legközelebbi rokona volna Scipio Aemilianusnak, a rómaiak szerint még a legtávolabbi fokban sem volt rokona.
Az mit sem ér, hogy Corneliának, a Scipiok leányának fia; mert sem Cornelia; sem pedig ő nem tartozott ehhez a családhoz vallásánál fogva. Ő neki nincsenek más elődjei, mint a Semproniusok, kiktől atyja, Cornelia férje, származott, ezek azok, kiknek halotti áldozatait bemutatja; elődjeinek során fölfelé haladva, sohasem fog találkozni egy Scipióval sem. Scipio Aemi· lianus és Tiberius Grafcchus e szerint nem agnati. A vérnek köteléke nem elegendő, hogy rokonságukat megalapítsa, ehhez még a kultusznak köteléke is szükséges.

Ezek után felfogható, hogy miért volt a római törvény előtt két, ugyanazon egy atyától származó fitestvér, agnatus és miért nem volt az két, ugyanazon egy anyától, de nem egy atyától született figyermek. De azt se mondhatja senki, hogy a fiág útján való származás volt az a rendíthetetlen alap, melyen a rokonság felépült. Ama fiú, kit cultusától az emancipatio eltávolított, nem volt többé atyjának agnatusa. Az idegen, kit örökbe fogadtak, azaz kit a cultushoz bebocsátottak, a felfogadónak és egész családjának agnatusa lett. Ennyire igaz az, hogy a vallás szabályozza a rokonságot.
Kétségkívül jött oly idő Indiára és Görögországra is és Rómára, hogy a rokonság nem volt érvényes egyedül a kultusz erejénél fogva. Minél inkább gyengült a régi vallás, annál hangosabban emelt szót a vérnek hangja is és lassankint csakis a származás netán való rokonságot ismerték el jogszerűnek. A rómaiak cognatio-nak nevezték a rokonság ama nemét, mely egészen független volt a házi vallás szabályaitól. Ha a törvénytudók könyveit Cicerótól kezdve Justinianusig olvassuk, azt találjuk, hogy a rokonságnak két rendszere versenyez egymással, és mindenik törekszik magának a jogi elsőbbséget biztosítani. De a tizenkét törvénytábla idejében csakis az napatio-rokonság volt ismeretes és csakis ez szabályozta az örökösödési jogot.



Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal

Tanulmány a Görög és a Római vallásról, jogról és intézményekről