logo

XXII October AD

A család folytonossága

A nőtlenségi (coelibatus) tilalom; az elválás magtalanság esetében; az egyenlőtlenség fiú és leány között.



A halottakra vonatkozó hit és a tisztelet, mellyel azokat illették, megalapította a régi családot és ellátta azt szabályainak legnagyobb részével. Láttuk, hogy az embert halála után boldog és isteni lénynek tartották, de csak ama föltétel alatt, ha az élők mindennap halotti torral tisztelik meg. Ha eme adományok megszűntek, ez csapás volt a halottra, és akkor az a szerencsétlen és gonoszlelkű daemonok sorába lépett. Mert abban a korszakban, mikor a régi népek a jövő életet elképzelni kezdték, sem jutalmakra, sem pedig büntetésekre nem gondoltak; azt hitték, hogy a halottnak boldogsága nem ama jó vagy rossz magaviseletétől függ, mellyel napjait a világon töltötte, hanem attól, hogy miképpen viselkednek irányában utódai. így tehát minden atya várta utódaitól a halotti lakomák egész sorát, melyek majd lelkének nyugalmát és boldogságságát biztosítják.
Eme meggyőződés képezte a régieknél a házi jognak alapelvét. Ebből ismét ama szabály folyt, hogy minden családnak meg kellett magát örökítenie. A halottaknak szükségük volt arra, hogy utódaik sohase enyésszenek el. A sírban nem nyugtalanította őket egyéb, mint épen ama eshetőség. Egyedüli gondolatuk, mint egyedüli érdekük az volt, hogy folytonosan legyen vérükből származó férfiú, hogy sírjuknál áldozzon. A hindu is azt hitte, hogy a halottak csakis azt ismétlik szakadatlanul: »Bárcsak születnék mindig águnkból fiú, ki mézet, tejet és rizst hozna.« És ismét: »A családnak kihalta okozza a család vallásának vesztét; az elődök megfosztva a kalács áldozatától, a szerencsétlenek sorsára jutnak.

Itáliának és Görögországnak népei is sokáig ezt hitték; s ha nem is hagyták könyveikben hitük oly világos kifejezését, mint azt a keletiek régi könyveiben találjuk, mégis legalább maradtak törvényeik, melyek erről a régi véleményükről tanúskodnak. Athenaeben a törvény megbízta a község főtisztviselőjét, hogy őrködjék a fölött, hogy egy család se pusztuljon ki. Hasonlólag őrködött a római törvény, hogy semmiféle házi kultusz el ne enyésszék.
Egy athenaei szónok beszédjében ezt olvassuk: »Nincs férfiú, ki, tudva azt, hogy meg kell halnia, oly kevés gonddal volna maga iránt, hogy családját utódok nélkül akarná hagyni; mert akkor senkije sem volna, ki a halottakat megillető tiszteletet nyújthatná neki. Mindenkinek nagy érdekében állott tehát, hogy fiút hagyjon hátra, meg lévén győződve, hogy ez által boldog halhatatlanságot nyer. De ez egyszersmind kötelesség is volt az elődök irányában, mert boldogságuk csak addig tartott, míg a család megvolt. Azért is nevezi Manunak törvénye a legöregebbik fiút olyannak »aki e kötelesség teljesítésével meg van bízva.«

Ezzel érintettük a régi család legsajátosabb jellegének egyikét. A vallás, mely a családot létrehozta, parancsolólag követeli, hogy az sohase vesszen ki. Ha a család elenyészik, maga a kultusz az, mely kihal. Abban a korszakban kell képzelnünk ezeket a családokat, midőn még nem volt módosítva a hit. Minden egyesnek volt saját vallása és saját istenei, drága kincsek, melyek fölött őrködnie kellett. A legnagyobb csapás, mely vallásosságát fenyegette, az volt, hogy majd ága szakad; mert ez esetben vallása el fog tűnni e földről, tűzhelye el fog aludni, halottainak egész sora a feledékenységnek martaléka, a legsúlyosabb nyomorúságnak áldozata lesz. Az emberi életnek nagy érdeke tehát abban állott, hogy folytonosítsa az utódokat, hogy így a kultusz is folytonos legyen.
E vélemény erejénél fogva a nőtlenséget nagy istentelenségnek és szerencsétlenségnek tartották; istentelenségnek, mert az agglegény veszélybe ejtette családja halottainak boldogságát; szerencsétlenségnek, mert ő maga is ki volt téve annak a veszélynek, hogy halála után semmiféle tiszteletben nem részesül, és hogy sohasem fogja ismerni azt, a mi a halottakat megörvendezteti. Ez reá és elődeire nézve az elkárhozásnak bizonyos neme volt.

Lehet gondolni, hogy törvények hiányában, eme vallási meggyőződés hosszú időn át elég hathatós volt a nőtlenség megakadályozására. De hathatósabb volt, hogy mihelyt törvények léteztek, azok kimondták, hogy a nőtlenség rossz és büntetésre méltó dolog. Halikarnassosi Dionysios, ki Rómának régi emlékkönyveit átkutatta, állítja, hogy látott oly régi törvényt, mely a fiatal embereket házasságra kötelezi.
Cicerónak a törvényekről szóló értekezéseiben, melyben majdnem mindig bölcsészeti alakban tünteti fel Rómának régi törvényeit, van egy törvény, mely a nőtlenséget tiltja. Spártában Lykurgosnak törvényhozása minden jogtól megfosztja ama polgárt, a ki nem nősül.

Többnemű adomából tudjuk, hogy midőn már a törvények megszűntek a házasságot tiltani, az erkölcsök tiltották azt. Kitűnik Polluxnak egyik helyéből az is, hogy a törvény sok görög városban a nőtlenséget bűntettként fenyítette. Ez meg-felelt a hitnek; az ember nem volt a maga, hanem a család tulajdona. O egy láncszemet képezett a sorban és nem volt szabad, hogy a sor vele megszakadjon. O nem született véletlenségből; azért volt bevezetve az életbe, hogy a kultuszt folytassa; nem volt szabad elhagynia életét, anélkül, hogy biztos volt volna a felől, hogy a kultuszt utána is folytatni fogják.
De nem volt elegendő fiút hagyni hátra. A fiúnak, kinek kötelességében állott a házi vallást folytatni, törvényes házasságból kellett származnia. A fattyú, a természetes gyermek nem vehette fel azt a szerepet, melyet a vallás a fiú számára kijelölt. És csakugyan a vérkötelék magában még nem képezte a családot; ehhez még a kultusznak köteléke is megkívántatott. Már pedig a természetes fiú, mint oly nőnek gyermeke, ki még a házassági szertartás útján nem volt egyesítve férjével a kultuszban, nem vehetett részt a kultuszban. Ő neki nem állott jogában a halotti áldozatot bemutatni, ő nem lehetett folytatója a családnak. Majd látni fogjuk később, hogy ez oknál fogva örökösödési joggal sem bírt.

A házasság e szerint kötelező volt. Célja nem volt a kéj, főtárgya nem volt a két lénynek egyesülése, kik egymást megszerették és egyesülni kívántak, hogy minden örömet és fájdalmat egymással megosszanak. A vallás és törvények szempontjából inkább az volt célja, hogy két lény ugyanazon házi kultuszban egyesülvén, tőlük egy harmadik lény származzék, mely ezt a kultuszt folytatni képes legyen. Ezt legjobban láthatni abból a szent formulából, melyet a házassági cselekmény alkalmával elmondottak: » Ducere urorem liberum quaerendorum ««,mondják ar ómaiak, és παί.ϋων επάρότιο γνησίων a görögök. )
Minthogy a házasságot csak azért kötötték, hogy a családot folytassák, igazságosnak látszott, hogy a nőnek magtalansága esetében felbontható is legyen. Az elválás ilyen esetben a régieknél mindig jogos volt. Indiában a törvény azt követelte, hogy a »magtalan nőt hét év letelte után mással helyettesítsék.«

Semmiféle formális törvény nem tanúsítja ugyan, hogy ilynemű kötelezettség Görögországban és Rómában volt volna; mindazonáltal Herodotos említ két spártai királyt, kik kénytelenek voltak nejüktől elválni, mert ezek magtalanok valának. Ami Rómát illeti, eléggé ismeretes Carvilius Rugának története, kinek elválási esete az első, melyről a római évkönyvek említést tesznek.
»Az előkelő családból származó Carvilius Ruga, így szól Aulus Gellius, elvált nejétől divortium útján, mert nem nemzhetett. vele gyermekeket. Teljes szívéből szerette őt és csakis dicsérhette erkölcsiségét. De ő feláldozta szerelmét esküjének, vallásának, mert esküdött volt (a házassági formulában), hogy azért veszi őt nejének, hogy vele gyermekeket nemzhessen.«
A vallás kimondta, hogy a családnak nem szabad el-enyésznie; minden érzelem és minden természeti jog háttérbe szorult ez általános szabály elől. Ha a házasság a férjnek hibája következtében volt magtalan, azért mégis biztosítani kellett a család folytatását. Ez esetben a testvérek egyike, vagy voltmely vérrokon lépett helyébe, és a nő kötelezve volt magát e férfiúnak megadni. A gyermeket, ki ily módon született, a férj gyermekének tartották, és ez folytatta a kultuszt. Ilyen szabály volt a régi hinduknál is; ugyanezt megtaláljuk az athenaeiek és spártaiak törvényeiben. Ily nagy hatalma volt a vallásnak! a vallási kötelezettség annyira uralkodott a többin mind!
Még inkább kötelezték a régi törvények az özvegyekét, ha gyermekeik nem voltak, hogy újra házasságra lépjenek, és pedig legközelebbi rokonaik volt melyikével, és a fiút, a ki született, a meghalt fiának tekintették.

A leánynak születése által nem érték el a házasságnak célját. És valóban a leány nem folytathatta a kultuszt, már annál az oknál fogva sem, mert abban az órában, a melyben férjhez ment, lemondott családjáról és atyjának kultuszáról és férje családjához és vallásához tartozott.
A fiú volt tehát az, kit vártak és a ki szükséges volt; ő volt az, a kiért a család, az elődök, a tűzhelyhez folyamodtak. »Altala. így olvassuk a hinduk régi törvényeiben, lerója az atya tartozását elődjei lelkei iránt és biztosítja maga magának a halhatatlanságot.« Nem kevésbé becses volt a fiú a görögök előtt is, mert későbbi időben kötelessége volt áldoznia, a halotti lakomát rendeznie, és eme kultusz által a házi vallást fenntartania. Azért is nevezi Aeschylos a fiút az atyai tűzhely megmentőjének.

Eme fiúnak a családba való belépését vallási szertartással jelezték. Mindenekelőtt megkívánták, hogy atyja őt fiának ismerje el. Ennek ugyanis, mint a tűzhely urának és őrének, az elődök képviselőjének, nyilatkoznia kellett, vájjon eme új jövevény tagja-e a családnak? A születés csakis a természeti köteléket képezte; az atyának nyilatkozata alapította meg az erkölcsi és vallási köteléket. Ez a formalitás egyaránt kötelező volt Rómában, Görögországban és Indiában.

A fiút illetőleg még többet kívántak meg, mint a hogy láttuk a nőket illetőleg, t. i. bizonyos beavattatást. Ennek ideje Rómában születése utáni kilencedik napon, Görögországban a tizediken, Indiában pedig a tizedik vagy tizenkettediken volt. Az atya e napon összegyűjtötte családját, megbízta a tanúkat és áldozott tűzhelyénél. Bemutatták a fiút a házi isteneknek, egy asszony tartotta öt karjaiban és futva megkerülte vele többször a szent tüzet. Ennek a szertartásnak kettős célja volt: először is megtisztítania fiút, azaz eltávolítani tőle a tisztátlanságot, mellyel a régiek hite szerint az anyaméhben való hordás alkalmával be lett fertőztetve; másodszor beavatni őt a házi kultuszba. Attól a perctől fogva bebocsátották a fiút ama szent társaságba, a kis szentegyházba, melyet családnak neveztek. Ott találta vallását, ott végezte a szertartásokat és jogosítva volt, ott imáit elmondani; ott tisztelte őseit, a hol aztán később ő is tisztelt előddé vált.



Fustel De Coulanges

Fordította: Bartal Antal

Tanulmány a Görög és a Római vallásról, jogról és intézményekről